A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Román András: Népi vagy nemzeti építészet?

A műemlékvédelem világszínpadán mostanában kevés témáról beszélnek annyi nyelven, mint a népi műemlékekről. Mást ért népi műemléken a finn, a bolgár és a magyar. Egyes helyeken népi és nemzeti építészet voltaképpen azonos fogalmak, így Ázsia és Afrika fejlődő országaiban; másutt, mint Bulgáriában nem sok különbséget tesznek köztük; nálunk e két kategória legfeljebb hasonlóságokat mutat föl, de közel se azonosak. Minthogy más országok vonatkozásában nincs se kellő ismeretem, se kompetenciám, legyen szabad csupán arra vállalkoznom, hogy hazai tekintetben kíséreljem meg megvilágítani a népi és nemzeti építészet közti összefüggéseket. Mi jellemzi a magyar népi építészetet? Egyáltalán mi tartozik a népi építészet fogalomkörébe Magyarországon? Közismert dolog, hogy az építészet a legkollektívebb művészetek egyike. A közösségi alkotás egyben azt is jelenti, hogy komoly munkamegosztás terméke. Amióta építészetről egyáltalán beszélhetünk, az építtető, az építő (művész) és a kivitelező mesterek és segítőik mindig is jól megkülönböztethetően elkülönültek egymástól. Némi vulgáris egyszerűsítéssel még azt is meg merném kockáztatni, hogy az építészet mintegy az osztálytársadalmakkal egyidős. Azóta építészet, amióta több a csak, a kizárólag használati érték megvalósításánál, amióta gyönyörködtetni kíván. Ez ez igény alighanem már egy bizonyos fokú munkamegosztás eredménye. Az osztálytársadalmakban az építészet az uralkodó osztályok igényeit elégítette és fejezte ki. Egyiptomtól a XX. századig világosan nyomon követhető, hogy az építészet funkcionálisan és művészi kifejező erejénél fogva egyaránt az építtető személy vagy osztály igényeit szolgálja. Funkcionálisan nyilvánvaló ez, az építtető azt kívánja pénzéért, amire szüksége van. Kevésbé eklatáns ez az architektúra esztétikai vagy ideológiai funkciójára. A magam részéről tagadom azt, hogy egy-egy építészeti stílus közvetlenül valamely társadalmi formához vagy annak uralkodó osztályához kötődne, de az nem vitatható, hogy az építészet — a maga művészi nyelvezetén - alkalmas eszmék, ideológiák, bizonyos társadalmi érdekek vagy törekvések kifejezésére. Egy gótikus székesegyháznak éppoly világosan megfogalmazott ideológiája volt, mint évezredekkel korábban az egyiptomi piramisoknak, vagy évszázadokkal később a barokk palotáknak. Némi egyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy az épület hasznos, meghatározott célt szolgáló produktumként egyedi, építtetője egyedi igényeit testesíti meg, műalkotásként, művészi produktumként pedig egy korszak uralkodó ideológiáját, felfogását, gondolkodásmódját fejezi ki. Ezt is, azt is sok ember keze munkája valósítja meg, de egyetlen művész: az építész rendező szeme, alkotó fantáziája, szárnyaló vagy szerényebb tehetsége hozza létre. Beruházó, tervező, kivitelező — ezek a fogalmak nem maiak, hanem - egyidősek az osztálytársadalmak munkamegosztáson alapuló építészetével. Ebből egy további fontos következtetés is levonható. Az építészet az osztálytársadalmak kezdete óta már csak azért is az uralkodó osztályok sajátja volt, mert az építtető úgyszólván kivétel nélkül közülük került ki. A rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok nem építkeztek. Ehhez nem volt telkük, pénzük, egyes korokban még joguk se. A kizsákmányolt osztályok tagjai számára politikai és gazdasági értelemben vett uraik építették a lakhelyet vagy a legszükségesebb közösségi épületeket. Az antik Róma sokemeletes tömegszállásai éppúgy az uralkodó osztály által diktált vagy megengedett igényszintet fejezték ki, mint a XIX. század bérkaszárnyái. Ha pedig közösségi épület létesült, legyen az ókori cirkusz, középkori templom vagy újkori színház - az építtető általában nem volt más, mint az osztálytársadalom uralkodó társadalmi rendszerének megfelelő mecénás vagy közösség. Éppen ezért — ezért is! — mondottuk, hogy az építészet mindig az uralkodó osztályok életéről, művészetéről, eszméiről vallott, s amennyiben műemlék, vall ma is. Egy jelentős vonatkozásban azonban az elmondottak kiegészítésre szorulnak. Az előbb azt mondottam, hogy a kizsákmányolt osztályok maguk nem építkeztek. A rabszolgák és a munkásosztály ott lakott, ahol és ahogyan lakhely épült számukra. Saját maguk valósították meg vagy más kétkezi munkások, de a rabszolgatartók vagy tőkések rendelkezése szerint, azok finanszírozásában. Készen kapták lakásaikat és munkahelyüket egyaránt, a társadalmi munkamegosztás szabályai szerint létesítésükbe, színvonalukba, művészi vagy művészietlen voltukba nem volt beleszólásuk. Nem így falun. A falu népe jobbágyként vagy kizsákmányolt parasztként egyaránt maga építkezett önmaga számára. A társadalmi munkamegosztás ebben a vonatkozásban másként hatott, mint az osztálytársa-