A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Barabás Jenő: A magyar népi építészet korszakai

nagyjából 3x4 méter kiterjedésű 100-150 cm mély gödörből, amely fölé tetőt építettek, két, három vagy négy lejtésűt. A gödör két szélének közepén jól kivehetően megmaradt egy-egy vastagabb cölöp nyoma. Ez a két cölöp nyúlott a tetőgerincig, s minden bizonnyal egy hosszabb gerendát tartott, amire ráfektették a tetőtartó ágakat, rudakat. Ez a tetőtartó szerkezet a 18-19. századi házakban jól ismert Európa keleti felén, de korábban nyugaton is előfordult. A gerincen végighúzódó vízszintes gerenda a magyar nyelvben szláv jövevényszó: szelemen, de nem tisztázott, hogy melyik szláv néptől került hozzánk. A földbeásott gödör egyik sarkában legtöbb esetben kemencét találtak, amelyet vagy bevájtak a gödör oldalába, vagy sárból építették vesszővázra, vagy kőből készítették. A 11-13. századból ilyen kemencés gödörházat találtak legtöbbet, s aránylag ritkán kerültek elő falnyomok, fából, földből. Tekintettel arra, hogy a falas házak idők során, a talajművelés, az erózió miatt sokkal inkább megsemmisültek nyom nélkül, mint a veremházak, amelyek a régészet módszereivel jobban felismerhetők maradnak, a két háztípus gyakoriságára a régészeti leletekből csak korlátozott mértékben lehet következtetni. 2. A gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások szerint a 14. század az agrártermelésben, a 15. század pedig a városfejlődésben fordulópont. A 15—16. század fordulóján minden 15—25 falura esett átlagban egy kisebb város, amelyben kézműipar és kereskedelem volt. Ennek nyomai a falusi építkezésben is jólinyomon követhetők. A második korszak, nagyjából a 14-16. század. Többféle és igen lényeges változást hoz az építés minőségében. Ugyanekkor viszont már érzékelni lehet a táji különbségek kialakulásának kezdeteit is. Az egyik nagy újítás az, hogy a házak a felszínre kerülnek, tehát fallal épülnek s ez tartja a tetőt. Fában gazdagabb vidékeken az épület fala vízszintes gerendák egymásra fektetésével épül fel. A fában szegényebb területeken vagy teljesen földből vagy favázzal. Ez utóbbi esetben a földbe ásott oszlopok közeit vesszőfonással, náddal töltik ki, amit kívülbelül besároznak. A másik lényeges változás az alaprajzi bővülés. A korábbi egy helyiség mellé egy másodikat, gyakran harmadikat, ritkábban negyedik, ötödik helyiséget is építettek. A magyar házfejlődés jellemzője, hogy hozzáépüléssel növekedett. Ugyanebben a korszakban tűnnek fel a fontosabb gazdasági épületek, a csűrök és istállók. A tetőszerkezet lényegében nem változott, csak annyit módosult, hogy a most már 4-5 méter széles, 15—20 méter hosszú házon a tetőcsúcson végighaladó gerendát, a szelement nem két, hanem három földbeásott oszloppal támasztanak alá, amiket a falmagassággal még meg is növeltek. Táji különbségek az alaprajzban annyiban jelentkeztek, hogy a Tisza felső folyása mentén főleg pedig Erdélyben, az eredeti egy helyiség mellé csak egyet építettek, s ez hosszirányba nem növekedett. A tető is eltért itt abban, hogy ott hiányzott a csúcson végigfutó gerenda, a szelemen, s nem ez tartotta a tetőt. A tető borítóanyaga mindenütt a szalma vagy a nád volt. Lényegesen táji különbség ennél a tüzelőszerkezetben mutatkozó eltérés. A 15-16. század forradalminak nevezhető újítása a kívülfútés megjelenése. Ez annyit jelent, hogy a szobában levő kemence száját a szomszédos helyiségbe nyitották, onnan fűtötték, s ezáltal a lakószoba füstmentes meleg helyiség lett. A szoba fölé most már födém került, a konyhába még nem, s az ide kitóduló füst a padlásra tudott húzódni. A lakáskultúrában ez rendkívül nagy jelentőségű újítás, de ez csak az ország közepén, az Alföld nagy részén, valamint a nyugati országrész egy sávjában következett be, másutt, mint Európa nagy részén a meleg helyiség nem volt füstmentes. A kemence szájának kifele fordításával feltehetően egy időben változás állott be az anyagában is. Tál és fazék formájú kerámiaedényekből épült fel ez a fűtőberendezés, hasonlóan a korai kályhákhoz, csak az egész formája térhetett el ettől. A régészeti leletekből bőven kerültek elő az ilyen kerámiadarabok a 16. században elpusztult falvak házmaradványaiból. E században igen nagy volt a falupusztulás, az ország mintegy harmadnyi területén a török megszállás miatt. Egységes azonban a tüzelőberendezés mindenütt abban, hogy a tűz, akár szabadon, akár kemencében, kályhában ég, a padlószinten marad. 3. Bár mint láttuk, bizonyos táji különbségek már a magyar népi építészet második korszakában jelentkeztek, igazában ezek az eltérések a harmadik korszakban lesznek igazán jellegzetesek. Ezért ezt a korszakot a táji differenciálódás időszakának nevezzük, s hozzávetőlegesen a 17—18. századra esik. E harmadik periódust már nem is célszerű összefoglalóan tárgyalni, hanem házterületek szerint. Érdemes e korszaknál kicsit részletesebben elidőzni, mert itt már jól megvilágítható a magyar népi építészét legtöbb jellegzetes vonása. A magyar háztípusok ugyan nem első, de legalaposabb kidolgozása Bátky Zsigmondtól ered, aki az 1930-as években átfogó koncepciót dolgozott ki, döntően a tüzelőberendezésekre építve. Kialakulásuk idejéről azonban jóformán semmit sem szólt. Bizonyos relatív kronológiát adott ugyan, különös figyelemmel a szomszéd népek építészetére, alapos összehasonlító vizsgálatot végezve, a nyelvtudományi eredmények bevonásával. Középkori régészeti feltárások az ő korában még alig voltak, a néprajzi és történeti anyagfeltárások is sokkal gyérebben álltak a rendelkezésére. Ennek ellenére vizsgálatai és klasszifikációja mindmáig alapozó jellegű, a továbblépés az ő nyomdokain történhet, nyilván számos módosulással. A továbbiakban tőle eltérően nem háztípusokról, hanem házterületekről beszélünk, s ezekből nem ötöt, hanem hetet tartunk nyilván a magyar nyelvterületen, tehát nem a mai országhatárok között. Sem a háztípus, sem a házterület nem ismeri ugyanis az országhatárokat, ezekhez nem alkalmazkodik, igaz, hogy a nyelvterülethez is alig. Vegyük ezeket sorra, nyugatról keletre haladva.