A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Barabás Jenő: A magyar népi építészet korszakai

3.1 Kisalföldi házterület Tárgyalt korszakunkban, 17 — 18. század, építőanyagában eléggé egységes. Uralkodik a földfal valamennyi változata, rakott sárfal, vertfal és vályogfal, de számottevő, főleg a Duna-menti területen a sövényfal, ez utóbbi csökkenő tendenciával. A tető szelemenre épül, de a korszak végén ezt már nem magas oszlopok tartják kizárólag, hanem a padlástérbe elhelyezett ollólábak (Scheer paar). A tetőt leginkább náddal fedik. A hármas tagolódású lakótér uralkodik: szoba + konyha + szoba (vagy kamra). Egybejáratú, a középütt fekvő konyhából jutunk jobbra és balra a két helyiségbe. Csupán a déli peremén tűnik fel a több-bejáratos lakóház, a szomszéd házterület hatásaként. Jellemzője a házterületnek, hogy két zárt tüzelő van benne, egyik a szobában, ez leginkább kályha, csak helyenként kemence, a másik a konyhában, s ez leginkább kocka alakú. A konyhai kemence teste, félig vagy egészen a házon kívülre, hátra nyúlik, ami valószínű középkori maradvány. A két zárt tüzelő léte köti össze a közép- és délnyugat-dunántúli házterületet, amelytől elkülöníti a füstelvezetés módja. A Kisalföldön a 17-18. században általánossá válik a szabadkémény, s ezzel közelít a középmagyar vagy alföldi házhoz, de a tüzelőformák változatlanul eltérőek maradnak. Itt igazolható legkorábban a 16. században a paraszti istállók léte, bár valószínű, ezek már korábban megjelentek. A csűrök elsősorban a Kisalföld peremén válnak jelentőssé. 3.2 Közép- és délnyugat-dunántúli házterület Nagyobb részén a faépítkezés uralkodott, a boronából (gerendákból) készített, de nem ritka a favázas fal, ennek is inkább a fatalpakra épített, s ritkábban a földbeásott cölöpökkel épített ház. Az oszlopok közeit vagy vesszővel fonták be, vagy a fában szegényebb vidékekn sárral, földdel töltötték ki. A tető tartására itt e korszakban meghonosodik a padlástérben levő ollóláb, amely általános marad a 20. század elejéig. Az alaprajz abban egységes, hogy az egyes helyiségeknek nincs közös bejárata, mindegyik külön nyílik a szabadba. A helyiségek elhelyezkedése, a ház formája azonban igen változatos. Az egyes helyiségek sorban is követhették egymást, de gyakran „L" alakban épültek, sőt ,,U" alaprajzot is alkothattak, illetve az udvart mind a négy oldalról körülvehettek. Ez a 3-4 oldalról beépített udvarú ház kapcsolódott a közeli alpesi terület hasonló osztrák-szlovén változataihoz. De a lakóépületek, a csűrök és istállók épülhettek külön fedél alá is. A lakóházban itt is két zárt tüzelő található a korszak végén. Korábban egyetlen fűthető helyiség volt, ahol nemcsak főztek, hanem aludtak is, tehát a szoba és konyha funkcióját egyaránt ellátta. Ebben nagyméretű kemence s ennek szája előtti agyagpadka volt a tüzelő. A lakókonyha füstös volt, mert elvezető berendezést nem ismertek, a füst az ajtón és a kis ablaknyílásokon keresztül távozott a házból. A 17. században megkezdődött a kályhás szobák építése, s ezátal kialakult a füstmentes szoba, de a konyha változatlanul füstös maradt. A szobai kályha szája is ebbe a helyiségbe nyílott. A 18. században már általános a kályhás szobák építése, és a Közép-Dunántúlon a szabadkémények is megjelennek. A füstös konyhás ház is szervesen kapcsolódik a szomszédos osztrák-szlovén Rauchstube, Rauchküche típusú házterülethez, s csak kisebb részletekben tér el ezektől. A Közép-Dunántúlon a jobbmódú falusi lakosság körében kezd elterjedni a kőépítkezés is. A köveket sárral tapasztották össze. 3.3 Drávai házterület A Dráva alsó szakaszának két partján, viszonylag kis területen mutatható ki. A talpra épített favázas ház uralkodott itt. Ez eredetileg egyhelyiséges, nyílt tűzhelyes ház volt, s több vonásában a balkáni házhoz kapcsolódott. A konyhában szabadon égő tűzhelyen láncon lógó bográcsban főztek, bár volt itt kisebb méretű félgömb alakú kemence is, de ennek különösebb szerepe nem volt, mert sütésre inkább az itt elterjedt sütőburát, sütőharangot használták. A 18. században a konyhához már itt is hozzáépítettek kályhás szobát. A kamrák gyakran külön álltak az udvaron, s ezekben nemcsak ruhát, eszközöket tároltak, hanem ez volt a fiatal házasok hálóhelye is. Ha több fiatal házas is élt a szülőkkel, akkor mindegyiknek külön kamrája volt. Ugyancsak a 18. században az Alföld felől terjedve itt is feltűnik a szabadkémény, de ha ilyet nem készítettek, akkor a konyhát nem padlásolták le, így a füst a tetőtérbe húzódhatott. E területet tehát keletről, délről s nyugatról egyaránt érték hatások, s így a korszak végére sokféle keverékforma alakult ki. 3.4 Középmagyar vagy alföldi házterület Kétségtelenül nemcsak a legkiterjedtebb, hanem a magyar belső fejlődésre leginkább jellemző házterület, amely fő vonásaiban egységes. Jellegzetességei éppen korszakunkban alakulnak ki, a korábbi hagyományokra épülően, amelyeket a török hódoltságot átvészelő népes parasztvárosok (Nagykőrös, Kecskemét, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely stb.) s az árterek, mocsarak között, eldugottabb falvakban megmaradt lakosság örökített át. A korszakot jellemzi itt a földfalak előtörése, különösen a 18. században. A régibb múltú sárfal mellett a vályog és tömésfal kerül túlsúlyba, s csak helyenként marad meg a cölöpvázas ház. A lakóépület alaprajzilag teljesen egységes: szoba + konyha • szoba vagy kamra. Egybejáratú, a két szélső helyiség csak a középütt elhelyezkedő konyhán át közelíthető meg. A legszegényebbeknél a harmadik helyiség esetleg el is maradt, a jobbmódúaknái egy negyedik is hozzáépül-