Képzőművészeti emlékek védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1981 Eger, 1981)

Hokkyné Sallay Marianne: Képzőművészeti emlékeink védelmének helyzete és a restaurálás néhány módszertani problémája

szakembereket: restaurátorokat és művészettörténészeket egyaránt. 1965-ben a Magyar Tudományos Akadémia Építészettörténeti és Elméleti Főbizottsága rendezésében két napos ülésszakra került sor ,,A velencei Carta és a magyar műemlékvédelem" címmel. Bár ezen az ankéton elsősorban építészeti, városrendezési kérdések és módszerek kerültek megvitatásra, helyet kapott néhány olyan felszólalás is, amely a képzőművészeti restaurálások metodikáját, elvi szempontjait próbálta elemezni. Kezdeményezések azóta is történtek, különösen a Múzeumi Restaurátor és módszertani Központ megalakítása óta. Országos restaurátori értekezleteken és a két évenként megrendezésre kerülő veszprémi nyári egyetem keretében nemzetközi szakemberek bevonásával vitatják meg a restaurálás legfontosabb elvi kérdéseit és kiadványaikban is helyet adnak ilyen témájú tanulmányoknak. Mindez nem jelenti azonban, hogy a kérdés teljes mélységében minden aspektusát tekintve megvizsgáltuk. Konkrét, a munkák kapcsán felmerülő problémáink tanúsítják, hogy az elvi, módszertani kérdésekben mennyire sokféle, sokszor ellentétes elképzelések születnek. Itt és most szintén csak felvetni és vázolni tudunk néhány lényeges kérdést és elvi szempontot. Az elkövetkezendő napok előadásai bővebben kitérnek majd egy-egy problémakörre, módszertani kérdésre, természetesen a végleges megoldás vagy bármiféle általánosan alkalmazható recept adásának igénye nélkül. Kiindulni abból az alapelvből kívánunk, hogy a műemlékekkel kapcsolatos képzőművészeti alkotások helyreállításánál - tekintettel az építészet és a képzőművészetek ezen a területen fennálló szoros kapcsolatára - a műemlékvédelem általános elveit kell szem előtt tartani és követni. Ez nyilvánvalóan úgy kell történjen, hogy ugyanakkor, illetve ezeken az általános elveken belül a restaurátor figyelembe veszi a más műfajból (festészet, szobrászat stb.) következő belső törvényszerűségek követelményeit. A fenti alapelvből következik, hogy az elsőrendű feladat a történeti érték eredeti (megmaradt) állapotában és formában való megőrzése és minden egyéb esztétikai, vagy használatból (funkcióból) eredő praktikus szempont csak ezután jeletkezhet. És hogy ez utóbbiak érdekében milyen jellegű vagy mértékű beavatkozás történik, az minden egyes esetben külön dönthető el. A döntésnél különböző szempontok játszhatnak szerepet: kvalitás, az emlék környezete, használati kérdések stb. Maradjunk pl. mindjárt az utóbbinál. Az épület, általában az építészet funkcionális szerepe döntő jelentőségű lehet. A műemlékhelyreállítások - építészeti helyreállítások — egyik fontos követelménye, feltétele a megfelelő funkció megtartása, vagy szükség esetén új, alkalmas felhasználás biztosítása. Az épület tehát ki kell szolgálja egy meghatározó funkció igényét és ezzel párhuzamosan adott esetben a képzőművészeti restaurálás is szem előtt kell tartsa a funkcióból fakadó követelményeket. Gondolok itt pl. az épületplasztikára, ahol a kiegészítések szükségessége, azok technológiájának megválasztása igen gyakran a funkcióval áll egyenes arányban (ez általában nagyobb mértékű kiegészítést jelent.). Ugyancsak szerepet játszhat és bizonyos mértékig szerepet is kell játsszon a döntésnél - mint már fentebb is utaltam rá - a műfaj, illetve annak bizonyos sajátosságai, belső törvényszerűségei. E törvényszerűségek - Goethe szavaival élve - „szerkezeti zártságot adnak a műalkotásnak". Ha a restaurátor (és mindenki, aki résztvesz a döntésben) tiszteletben akarja tartani a helyreállításra kerülő alkotás belső rendjét és az annak megfelelő külső formát, márpedig az elsőrendű követelmény, akkor egyetlen lehetősége a maximális alkalmazkodás az eredeti műhöz. Meg kell találni a beavatkozásnak azt a mértékét, ami még hitelesen, a mű bemutatásának hatását emelve, annak tartalmán, lényeges mondanivalóján, kompozíciós rendjén és megjelenési formáján nem változtat. Hiszen, ha a felsoroltak bármelyikében változás történik, a testauráit mű gyökeresen eltérhet az eredeti alkotói elképzeléstől: hamissá, valótlanná vagy éppen egyszerűen mássá válhat. Nézzük meg ebből a szempontból a falképfestészetet, illetve a falképrestaurálást, amelyre a fent elmondottak talán a legkézenfekvőbben érvényesek. Abból indulunk ki, hogy a falfestészetnek lényegében kettős rendeltetése van. Először is mint díszítő és ábrázoló művészeti ág beilleszkedik a festészet sajátos fejlődésébe. Tanúságot tesz a kérdéses időszak díszítő és ábrázoló célkitűzéseiről és arról az alapvető magatartásról, emly egyes korok viszonyát a valósághoz meghatározza. Ennek megfelelően a falfestészet nemcsak művészeti, hanem közvetlen történeti dokumentum (itt utalunk vissza a korábban mondottakra: mint ilyen pedig az élmény magával ragadó erejével jeleníti meg a mindenkori életet, az apró részletektől a legnagyobb térhatásokig. A falfestészet ugyanakkor és ez a második rendeltetése, alkalmazott művészet is, amely az építészeti keretben ahhoz illeszkedve és azt alakítva fejti ki mondanivalóját. E kétségtelen kötöttség hatalmas lehetőségeket rejt magában. Belőle nemcsak az építészet nyer páratlan esztétikai értékeket, hanem a falfestészet is, hiszen méret és hatás tekintetében szinte korlátlan alkalom nyílik a valóban monumentális művészet kifejlesztésére. Ha e két aspektusból vizsgáljuk a falképeket, illetve azok helyreállításának módját (itt most nem technológiai megoldásokra gondolok) kiderül, hogy a falkép és az épület viszonya, a falképnek az építészeti térben való szerepe egyik meghatározó tényezője lehet a bemutatás és restaurálás mikéntjének. Nézzük pl. a barokk építészetet és a barokk belső térképzés jellegzetes alkotóelemét, a falképet.