A magyar műemlékvédelem sajátos vonásai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1980 Eger, 1980)

Mendele Ferenc: A magyar műemlékvédelem szervezete és annak főbb jellegzetességei

„Az építészet egy korszak térbe átültetett akarata." — írja Mies van der Rohe, és az itt idézett gondolatából a műemlékvédelem feladatait és buktatóit is jószerint nyomon követhetjük. Különösen akkor, ha - kissé leegyszerűsítve — minimum az építészeti kultúra elengedhetetlen részének tekintjük a műemlékvédelmet és alaptalan perlekedésnek az általában általánosan fogalmazott „újnak" és „réginek" a szembeállítását. Az építészeti értékek megőrzése állandó küzdelem, márcsak azért is, met ennek az örökségnek a nagysága állandóan növekszik. A magyar műemlékvédelem kialakulásának kezdetén (a Magyar Tudoményos Akadémia keretein belül 1858-ban megalakult Archaeológiai Bizottmány) még csak a rangos régészeti és művészettörténeti értékek védelmét szorgalmazta. (Műemlékeink védelme az előző építészeti kultúrák iránti tudatos érdeklődés — a többi eruópai országokhoz hasonlóan a romantikának a múlt iránti, jórészt formális vonzódásán túlmenően a XIX. század második felében alakult ki.) Ezt tekintette feladatának az 1872 áprilisában megalakult első hazai intézményes szervezet, a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága is. Az 1881. évi műemléki törvény létrehozta a Műemlékek Országos Bizottsága szerény hivatali apparátusát, amely e név alatt (csekély szervezeti módosítással) 1949-ig működött, és az előbbiekben körvonalazott feladatköre alig-alig változott. Jellemzésül: az első műemléki lajstromok kizárólag a középkor rangos emlékeit tartották számon (a felszabadulásig a történeti Magyarország területén még 50 épületet sem nyilvánítottak műemlékké!), s csak ahogy közeledtünk a jelenkorhoz, vált egyre pontosabbá és differenciáltabbá a védett épületek köre és aműemlék fogalma. (Az 1949-es törvény ma is érvényes és helyes megfogalmazása szerint: „Műemlék a hazánk történeti múltjának jellegzetes, pótolhatatlan olyan emléke — építémény és egyéb alkotás, annak tartozékai, továbbá a vele kapcsolatos képző- és iparművészeti alkotások —, amelyek az ország gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének tárgyi bizonyítékául szolgálnak, s építészeti, történeti, régészeti, képzőművészeti vagy néprajzi szempontból kiemelkedő jelentőségűek.") Az ide soroltak (számuk csak a 2000-et közelíti meg) hazánk kulturális örökségének pótolhatatlan építészeti értékei, egyben az európai fejlődéstörténet jellemző és sajátos példái is. Ezeket az épületeket ezért a településrendezés során adottságként kell kezelni, és csak a második, több mint 5500 műemlékjellegü, ill. a harmadik kategóriánál, az ún. városképi jelentőségű épületeknél (számuk 1189) mérlegelhető - alapos indokkal - fenntartásuk gazdaságossága és a településfejlesztési tervbe történő beilleszthetőségük lehetősége. Különböző, nem mindig szerencsés szervezeti változások után 1957-ben hozták létre az Országos Műemléki Felügyelőséget és kezdődött meg (folytatódott? ) az értékek számbavétele. Ez a munka a múltban is, de jórészt még ma is nem kevés ellentmondással járt; illetve vitát eredményez. Gyakori például, hogy a kelleténél többnek — gondjaikat szaporítandóan soknak - tartják a védett épületeket, mások pedig az építészeti kultúránkban megfigyelhető anomáliák megszűntetésének, bizonyos uniformizálódásának a megakadályozását a műemlékek számának növelésével képzelik el. Az elsőben megfogalmazott vélekedésre a kétségtelenül ilyen vonatkozásban is szerencsésebb (? ) sorsú szomszédos államok védett épületeinek száma lehet elgondokodtató, hisz pl. Ausztriában, Csehszlovákiában a műemlékek száma többszöröse a hazainak! Másrészt azt sem lehet várni, hogy volt mezővárosaink és falusi településeink sajátos arculatának megőrzéséért, kis- és nagyvárosaink jellegzetességeinek továbbéléséért elsődlegesen a műemlékvédelem legyen a felelős. A vita másik — talán az előbbinél is nagyobb — forrása, hogy a műemléki érték és az esztétikai érték közé tesznek nem kevesen egyenlőségjelet. (Gondoljunk csak az „ÉS" Csányi L. által írt júliusi egyik számára!) Holott az értékelésnél — és a törvény is így szól! — a történeti érték tekintendő elsődlegesnek s az csak külön öröm, hogy ez sok esetben esztétikai, máshol etikai értékekkel is párosul. A szombathelyi romkertben feltárt római út, Miskolcon az újmassai őskohó (készült 1813-ban); az ún. „parasztipar" nem kevés emléke (szél-, száraz- és vízimalmok), egy-egy füstöskonyhás parasztház vagy falusi volt gazdasági épület (pl. a szalafői kástu); Táncsics Mihály ácsteszéri szülőháza stb. aligha lehetne védett épület, ha az esztétikai értéket tartanánk elsődlegesnek, méginkább kizárólagosnak. Ugyanez vonatkozik — vagy kellene hogy vonatkozzon — az agrártörténeti, az ipartörténeti vagy például a munkásmoz-