A magyar műemlékvédelem sajátos vonásai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1980 Eger, 1980)
Mendele Ferenc: A magyar műemlékvédelem szervezete és annak főbb jellegzetességei
galmi emlékekre is. A monostorpályi „tubusmagtár", Budapesten a „Ganz törzsgyár", Karancsberényben az ún. „Légrády vadászház" — a sort még folytathatnánk — nem esztétikai, hanem történeti értékei miatt őrzendő meg. A korábbinál kevesebb vitával jár, de ma is előfordul, hogy a műemlékek értékelésénél az egyéb és lényeges összefüggésekből kiragadott építési időt fetisizálják. Alig egy emberöltővel ezelőtt még csak a barokk stílus kezdetéig, majd a XIX. század közepéig épült objektumokat tekintették műemléknek. Később a kiegyezés éve, nem sokkal utána a századforduló, ezt követően az első világháború jelentette azt a cezúrát, ameddig a műemléki értékelés kiterjedhetett. Napjainkban vélhetjük csak úgy, hogy nem elsődlegesen az építés ideje, hanem egy-egy emlékhez kapcsolódó történeti érték a mérvadó. Ennek megfelelően védjük — bár adósságunk itt talán a legtöbb — Budapest II. kerületében a Napraforgó utcai (1931-ben egységes terv szerint épült) villa-telepet, a Hamzsabégi úti „Autóbuszgarázst", Kós Károly zebegényi templomát, Magyar Ede szegedi házát, Medgyasszay István színházait stb. Ez az időben és térben kiteljesedett-tágított műemléki szemlélet sajátos helyzetünkből is adódik, egyben társadalom- és történelemszemléletünkből, filozófiánkból ered. Mindez sajátos helyzetet jelent számunkra, hisz például a római kori emlékek ilyen nagy száma — méginkább sokasága — a környező országokban ismeretlen; az iszlám építészet nálunk fellelhető emlékei pedig a tőlünk északra vagy nyugatra élők számára jelentenek kuriozitást. Viszonylag gazdagnak ismertük már korábban is a Kárpát-medence középkori eredetű építészeti emlékeit, s ennek rangosságát a napjainkban folyó feltárásoknál — kiemelten a képzőművészeti, jelesen a falkép és kőszobrászati anyagnál -mindenki szemmel kisérheti. Az újabb és újabb leletek sejteni engedik ugyan Magyarország reneszánsz kori építkezéseinek magas szintjét is, de az e korból származó emlékek műemlékállományunk elenyésző részét teszik ki. Nem így a bárok stilus építészeti, emlékei, ugyanis védett épületeinknek csaknam felét (47 %-át) ennek a kornak köszönhetjük. Ha mindenhez hozzávesszük, hogy a kalsszicizmushoz köthető műemlékeink 18 %-a, könnyen lemérhető, hogy még ma is milyen elenyésző a legújabb kort vagy a technikai fejlődést reprezentáló ipartörténeti emlék. A műemlékek területi elhelyezkedései és néhány jól körvonalazható hazai sajátosságot bizonyít. A környező államok legtöbbjében sem egyenletes ugyan a műemlékek területi megoszlása, de a nálunk tapasztalható nagyságrendbeli eltérések is ismertlenek. (Természetesen a mennyiségi mutatók csak hozzávetőlegesen alkalmasak egy terület értékeinek megállapítására — ugyanakkor a történeti előzmények feltárását messzemenően elősegítik.) Győr és Veszprém megyében pl. 1000-1000 fölött van a védett épületek száma, és az alsó osztályba (a műemlékek) soroltak is elérik, illetve részben meg is haladják a 200-at. Borsod, Heves, Pest és Vas megyék érik még el a 100-as számot, a többi megyének átlag 60-70 műemlék védelméről kell gondoskodnia. (A legkevesebb műemléket az Alföld területén és Tolna megyében találjuk.) Műemlékállományunk elemzése az épületfajták szerinti tagozódás szempontjából sem hiábavaló. A védett épületek két főbb csoportba sorolhatók. Az egyikbe az élők, a használatban lévők tartoznak, a másikba pedig azok az objektumok, amelyek közvetlen használati funkciót nem töltenek be. (Természetesen az utóbbiaknak is van bizonyos fokú közvetett — latens — gazdasági funkciójuk, s ez elsősorban az idegenfogalommal kapcsolatos.) Az előbbi csoportot a lakóépületek (28%), a középületek (15%), az egyházi épületek (31%) és a mintegy 12%-ot kitevő, ún. népi műemlékek alkotják. A másik csoportba a templom- és várromok, szobrok, hidak stb. tartoznak (14%). A fentiekben vázolt főbb sajátosságok ismertetését azért tartjuk szükségesnek, hogy az alábbaikban a műemlékvédelem szervezetét, főbb jellegezetességeit és mai lehetőségeit számba vehessük. Elöljáróban: a magyar műemlékvédelem az elmúlt két évtized alatt jelentős eredményeket ért el szervezeti, jogi és államigazgatási kereteinek létrehozásában, a műemlék-helyreállítás nemzetközüeg elismert elvi és módszertani koncepciójának kifejlesztésében, s ennek nyomán az egyes műemlék-helyreállításoknál a tudományos kutatásokon alapuló korszerű építészeti módszerek alkalmazásában. Az OMF szervezetén belül magasan kvalifilált tudományos, műszaki és építőművészeti felkészültségű szakembergárdát sikerült kifejleszteni, végül a Felügyelőség tevékenysége nyomán jelentősen kiszélesedett a műemlékvédelem társadalmi tömegázisa, fokozódott a műemléki értékek, ill. a műemlékvédelem munkája iránti társadalmi megbecsülés. Az OMF megalakulása óta eltelt több mint két évtized tapasztalatai ugyanakkor azt mutatják, hogy a műemlékvédelem munkájának rendkívüli komplexitása folytán nem mindenben sikerült a különböző feladatkörök közti összhang és egyensúly maradéktalan megvalósítása, ami bizonyos területeken torzulásokra és hibákra vezetett. Természetesen eredményeink, méginkább meglévő gondjaink igazolását a hazai műemlékvédelem speciális rendszerével próbáljuk indokolni. Sokuk számára közismert, hogy az OMF kezdetben három fő feladatot látott el a műemlékek megóvása terén: szakhatóságként felügyelte az országban végzett felújításokat; a legproblematikusabb és a legtöbb szakértelmet igénylő műemlékek esetében operatív helyreállító tevékenységet végzett és a fentiekhez a tudományos megalapozottságot biztosította. A történeti Magyarországot felölelő gazdag gyűjteményi anyag alapján később az építészettörténeti kutatás is részben feladata lett, s így ma az OMF-hez tartozik az 1968-ban alapított s kibontakozás előtt álló Építészeti Múzeum is. E feladatkörök szerint az OMF jelenleg az alábbi szervezetben működik:
