Népi Építészeti Emlékeink Védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1979 Eger, 1979)

Dr. Kurucz Albert: A népi műemlékek megmentése szabadtéri néprajzi gyűjteményekbe történő telepítéssel

A szabadtéri gyűjteményekbe áttelepített népi építmények a megvalósuló állandó kiállításban műtárgyakká válnak, megtartva jellegzetességüket „műemlékjellegüket". Tudományos értékük nagymértékben függ az építmények eredeti korától, gyakoriságától, továbbá megőrzésük, áttelepítésük, felújításuk múzeumi konzerválási-restaurálási-építési szintjétől. E vonatkozásokban egyre több tapasztalatokkal rendelkezünk, s nyugodtan állíthatjuk, hogy az épületek hitelessége minden mesterséges archaizálást mellőzve egyre teljesebb. Különösen ügyelünk arra, hogy az objektumok kiválasztásánál ne a látványosság vezéreljen bennünket, hanem a már említett történeti, gazdaságtörténeti, társadalmi, etnikai szempontok. A szabadtéri néprajzi gyűjtemények építése során figyelembe vesszük a népi műemlékek áttelepítésére vonatkozó műemlékvédelmi elvárásokat, előírásokat. Pl. az áttelepített építmény elvileg beláthatatlan élettartamú, sérülése, esetleges elpusztulása esetén a rendelkezésre álló részletes, pontos dokumentációk alapján teljes egészében, vagy részben bármikor rekonstruálható. Ennek érdekében az épületek alapozását és szigetelését nem az eredeti építés korának megfelelően, hanem a legkorszerűbb eljárással végezzük (a felmenő falazat alatt sávalapon vízszintes szigetelés, a padozatok alá is vízszintes szigetelés, a pincék szigetelésére pedig teknőszigeteles készül.) A faszerkezeteket és tetőszerkezeteket eredeti méretű, anyagú és azonos technikával készült elemekkel pótoljuk, egészítjük ki, amennyiben erre szükség van. A bontáskor felszínre kerülő szakszerűtlen korábbi javításokat, toldásokat, hozzáépítéseket el kell hagyni, amennyiben azok nem képezik a bemutatáskori épület szerves részét. Természetesen valamennyi fa épületelemet és könnyen égő anyagot lángmentesítünk, féregtelenítünk, gombaölő és impregnáló anyaggal tartósítunk. A magyarországi népi építkezés Európa egyik legváltozatosabb anyagú és technikájú épületeit hozta létre. Befolyásolta ezt a helyben található anyag sokfélesége, a környező területek építészeti hatása és a földrajzi viszonyok egyaránt. A faépítkezés szinte valamennyi fajtája, a földfalú házak minden típusa, s a tetőfedő anyagok valamennyi anyaga megtalálható az épületekben. Ugyanolyan típusú épületek a helyben található anyagoktól függően más és más technikával készültek. Jellemző példa erre, hogy a nádat, mint alapvető építkezési anyagot eddigi tapasztalataink szerint 40—50 formában használták népi építkezésnél. Ugyanez vonatkozik a különböző típusú fából készült tartószerkezetekre, a sárfalakra, különösen a tetőfedő anyagokra. A szalmatetőket pl. egyik helyen lazán, máshol folyamatos taposással, ismét máshelyen csomókba kötve, vagy kévésen helyezték a tetőre, de felhasználták a szalmát a sárfalak készítésénél, az agyagpadozatban, a padlásolásnál és természetesen a vakolat készítésénél egyaránt. Az épületek áttelepítésével a bontás alkalmával épp ezeknek a technikáknak a megismerésében jutunk előre, ezek készítési módját, anyagösszetételét tudjuk megállapítani és hitelesen újból elkészíteni. Az új anyagok felhasználása az építkezés során megengedett, minden esetben biztosítani kell azonban az eredeti anyag pontos összetételét és készítési technikáját. Ez vonatkozik a fa, a sár, a kő anyagokra egyaránt, valamint az építkezésnél használt kötőanyagokra is. A múzeumépítés itt részben felsorolt normái lehetővé teszik az állandó kiállítás bármelyik objektuma esetében a hiteles másolat és rekonstrukció alkalmazását, ezekkel azonban csak elkerülhetetlen esetekben élünk. V. Korábban említettük, hogy a szabadtéri néprajzi múzeumok az építményeken kívül teljes berendezés és eszközkészlet bemutatásával oldják meg az életmód hiteles dokumentálását. Ez vonatkozik a faluképbe ágyazott műhelyekre, ipari objektumokra is, amelyeknek teljes berendezése minden esetben üzemképes állapotban készül el, s alkalmas ugyanazokra a munkafolyamatokra, amelyekre a bemutatott korban használták. A termeivények a 18-19. században elsősorban helyben nyertek feldolgozást. Ezért fontos, hogy a szabadtéri gyűjtemények ezek bemutatására alkalmasak legyenek. Az őrlés, darálás, olajütés, a ruhaanyagok alapanyagának feldolgozása, a kenyérsütés, a tejfeldolgozás, a kötélverés, a kezdetleges lábbelikészítés, a házilagos húsfeldolgozás mind-mind a háztartásban kerül bemutatásra. Ugyanez vonatkozik a földművelés egyes ágazataira, a vetésre, betakarításra, terméstisztításra és feldolgozásra, a takarmánygazdálkodásra, a földműveléssel kapcsolatos igavonás bemutatására, s az állati termékek feldolgozására egyaránt. Ugyanígy a paraszti háztartás kiegészítő foglalkozásaira, mint a halászat, a méhészkedés, a kisállattenyésztés és így tovább. Az elmondottakból kiderül, hogy a lakóház a gazdasági épületekkel együtt tulajdonképpen munkahely is. Nemcsak a férfiak számára, hanem a nők számára is, akik a sütés, főzés, a takarítás, az épületgondozás, a baromfitartás, a konyhakert művelés stb. munkáját végzik. Mindehhez jönnek azok a közösségi jellegű, a házban, az udvaron vagy gazdasági épületben végzett munkák, amelyeknek a falu közösségi életében nagy szerepük volt. (A szövésfonáshoz, a termékfeldolgozáshoz, a szürethez, a lakodalomhoz és egyéb ünnepekhez fűződő szokások.) Mindezek bemutatására szerves egységben az épületekkel és berendezési tárgyakkal különös gondot kell fordítani.