A műemlék és környezete (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1978 Eger, 1978)

Mendele Ferenc: Falusi népi építészeti együttesek védelme és hasznosítása

napjainkban is tovább tizedeli műemlékeinket és napról-napra kevesebb a védelemre érdemes, összefüggő épület-együttes. E megállapíthatatlan társadalmi folyamatok Ismeretében indokolatlannak tartjuk a műemléki jelentőségű területek túlzott szaporítását és nagyobb település-részek védelmére a jövőben csak a helybeliek által is támogatott, reális elképzelések alapján kerítünk sort. Fentiek miatt ma a legfontosabb feladatunk a már eddig is védett együttesekkel való fokozottabb törődés, ami azért sem kis munka, mert az erről való gondoskodás határa nem eshet össze a védettség határával - sőt még a község külterületi övezeteinél sem szűnhetnek meg teendőink. Ilyen szempontból - az egyéni kapzsiság okozta torzulásoktól eltekintve - legjobb helyzetben talán Tihany van, ahol a műemléki jelentőségű terület gyakorlatilag a régi település belterületével egyezik meg. Az idegenforgalom szempontjából ma is vonzó félszigeten már 1937-ben felmerült az a gondolat, hogy a Disznósi Halászcéh környékén szabadtéri muzeumot kellene klalakitani; a parasztházak műemléki helyreállítása mégis csak az 1960-as évek közepén kezdődött meg. Tihany ősidők óta lakott hely, s mint magyar település is a legelsők közé tartozik. Az előbbiről a mult század borospincékkel felszabdalt koravaskori földvár, - az utóbbiról az apátság 1055. évi alapítólevele tanúskodik! Az Itt közölt adatok alapján jórészt ismerjük XI. századbeli gazdálkodását Is és a következő századokból fennmaradt okiratok jóvoltából nyomon követhetjük a félsziget társadalom- és gazdaságtörténetét. Mai helyére a XVI. -XVII. században költözött a nép (a középkorban a révnél, illetőleg a szárazföldről bevezető útnál volt egy-egy település), mely a kolostorból végvárrá alakitott erődítményben teljesített szolgálatot, s időlegesen megszabadult a jobbágysorból. Fényes Elek 1836-ban megjelent statisztikai munkájában az 587 lelkes Tihany a mezővárosok rangsorában szerepel. Lakossága halász, révész, bortermelő volt.de amellett földmüveléssel is foglalkozott. A XIX. század második felében azonban Tihany népe korábbi megélhetési forrásait elvesztette, s meglehetősen elszegényedett. A szőlőt a filoxéra pusztította el és az alig 400 holdnyi szántó (a révészet és a halászat megcsappant lehetőségei mellett) zsellérsorsra kárhoztatta a község lakóinak nagyobbik részét. Jórészt ennek " köszönhető" a középkori faluszerkezetre utaló mai utcahálózat, az apró és szabálytalan konturu telkek beépitése, a sokszor egymáshoz épitett - nagyobb gazdasági épületeket nélkülöző - zsellérházak sora. Változatos vonalvezetésű lejtős utak biztositják ma is a település sajátos hangulatát és emelik kl az épületek műemléki értékeit. A régi halász-és zsellérházak nagy része Tihanyban még ma is áll, bár a XIX. század végétől kezdődően többségüket kisebb-nagyobb mértékben átalakították. 1851-ben - irja Szerelmey Miklós - még valamennyi ház füstöskonyhás a faluban (ma már csak a Halászköz 4. sz. telken találunk ilyet) és legtöbbjüknél a XIX. század derekán került csak kémény a tűzhely (kemence és sárpadka) fölé. A szelem en gerendás, ollóágasos nyeregtetőket náddal fedték le és a szépen falazott nyerskő felületre fehérre meszelt vakolat csak az ablakok köré, valamint a bejárat felőli - általában mellvédes, ives tornácú - hosszoldalra került. (A Balaton-felvidéki és a bakonyi házon különösebb díszítést nem találunk, olykor elvétve a csucsfalon - oromfalon - szerényebb stukkó diszek jelentkeznek, mint pl. monogram, évszám, cimer stb. A ház elsősorban épitészeti tagozottságával, a gádor oszlopainak ritmusával, az arányok nyugodt rendjével esztétikus.) Ilyen házakat ma már csak a 140 portából álló védett területen (amelyen belül 64 népi műemléket tartunk nyilván) találunk.