A műemlékvédelem elvi kérdései (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1976 Eger, 1976)

Dr. Román András: A velencei karta és a magyar műemlékvédelem

Soha nem látott, hatalmas müemlékmentő munka indult világszerte. A népek nemzeti ügyüknek te~ kintették, hogy minél előbb begyógyítsák a háborús sebeket. A műemlékvédelem túlnőtt a kulturális tevékenység körén: politikai kérdéssé vált, milyen gyorsan lehet uj életet varázsolni a félig vagy egészen elpusztított városokban. A helyreállítás mikéntje majdnem egyértelmű volt. A sérült műemlék háború előtti állapotát mindenütt jól ismerték, a szinte kivétel nélkül került helyreállításra, amit a bomba vagy a tűz elpusztított. Tudományos kérdések - alig jöttek szóba, periódusok között nemigen kellett dönteni, a szakmai és általános közvélemény egyértelműen a megszokott kép visszaállítását kivánta. Ennek a koncepciónak a jegyében száz és ezer műemlék került helyreállításra Európa-szerte, köztük - hogy magyar példákat emiitsek - a Budavári Mátyás^t

enorjfom vagy a Lánchíd. A Lánchíd példája nyomán azonban már némi kételyek is ébredhetnek. Jogos-e eredeti formájában helyreállítani a műemléket akkor, ha az nemcsak megsérült, hanem szinte teljesen elpusztult? A válasz többnyire igen volt. Egyrészt a korábbi állapot pontos ismerete, másrészt a megszeretett, pótolhatatlannak tartott műemlékhez való ragaszkodás azt parancsolta, hogy a helyreállításra, a visszaépítésre akkor is kerüljön sor, ha a pusztulás mértéke nagyobb a hiányok egyszerű pótlásánál, hanem lényegében rekonstrukcióról van szó. Ennek az igénynek engedve nemcsak a Lánchíd született ujjá, hanem például a Leningrád környéki barokk, volt cári katélyok is. Sőt nemcsak az épületek külső tömegét állitották helyre, hanem a belsőket és a berendezéseket is. Nyilvánvaló volt a szándék: a Szovjetunióban, s különösen Leningrád térségében olyan szörnyű volt a pusztítás, hogy ha az elveket szigorúan alkalmazzák, alig maradt volna műemlék. A helyreállításnál a hitelességre mindenütt gondosan ügyeltek, nagymértékű fényképek mutatják a háború utáni pusztulás állapotát, így a látogatók nem téveszthetik össze az eredetit azzal, ami ennek csak visszaálmodása. Mindez hatványozottabban okozott gondot akkor, ha nemcsak egy-egy elpusztított műemléket kellett helyreállítani, hanem egész városok léte, további fennmaradása volt a kérdés. Coventrvben az eltakaritott romok helyén teljesen uj, modern várost építettek fel és csak egyetlen műemléket állítottak helyre, a székesegyházat. Más módszert választottak Lengyelországban, s ez azóta is viták, érvek és ellenérvek kereszttüzében áll. Ez okból kicsit részletesebben szükséges vele foglalkozni. Mindenki jól tudja, hogy Lengyelország nemcsak a fasiszta háború első áldozata volt, hanem a pusztítás is nagyobb volt, mint bárhol másutt. Varsót a német fasiszták tervszerűen rombolták, nem tudták elviselni, hogy a város népe kétszer is fegyvert fogott ellenük. A varsói gettó felkelése és az 1944. évi általános varsói felkelés az európai népek fasizmus elleni küzdelmének leghősibb fejezetei közé tartozik. Ismeretes az is, hogy a németek válasza a varsóiak százezreinek elhurcolása, legyilkolása és a város házról-házra történő elpusztítása volt. Varsó újjászületése egy sokat szenvedett nép nemzeti ügyévé vált. Az, hogy a varsói óváros feltámad-e, a lengyelek létkérdése volt, nem műemléki kérdés. Egy nemzet nem élhet mult és hagyományok nélkül. Az óváros felépítése ezer év tradícióihoz való ragaszkodást jelentette, azt, hogy a lengyelek és a varsóiak nem tudtak, nem akartak egyedül jelenben és a jövőben élni, mult nélkül. Ismeretes, hogy a varsói óváros nagy nemzeti összefogással felépült. (Ugyanígy a gdanski is). Az, hogy igy történt, nem műemléki kérdés, még csak nem is politikai, hanem a léttel, a nemzeti öntudattal, az élniakarással kapcsolatos. Ne azt firtassuk, hogy a varsói Rynek házainak homlokzatai mögött a lakás alaprajzok nincsenek összhangban a homlokzati osztással, hogy ami homlokzatilag több házat mu-