A műemlékvédelem elvi kérdései (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1976 Eger, 1976)
Dr. Román András: A velencei karta és a magyar műemlékvédelem
1964. május 25"ên 62 ország 600-nál több műemléki szakembere gyUlt össze Velencében, San Giorgio Maggioro szigetén, hogy véleményt cseréljenek a műemlékvédelem legfontosabb elméleti kérdéseiről. Az egy hétig tartő tanácskozás két nagyjelentőségű eseménnyel zárult: kimondták a műemlékvédelem nemzetközi szervezetének, az ICOMOS _ nak a megalakulását és elfogadták a "Műemlékek és történeti együttesek konzerválásának és restaurálásának nemzetközi kartája" cimü dokumentumot, ami azóta Velencei Karta néven vált közismertté és tett szert nagy nemzetközi tekintélyre. A Velencei Karta előzményei hosszú időre nyúlnak vissza. Közismert, hogy a műemlékvédelem a XIX. században lett általánossá és terebélyesedett ki sok országban, köztük hazánkban is. Megkezdődtek a nagyarányú régészeti feltárások és helyreállítottak, kiépitettek számtalan várat, templomot és más műemléket. Ma már jól tudjuk, hogy ezek a munkák - minden jószándékuk ellenére is - több kárt okoz tak, mint hasznot. Igaz ugyan, hogy megmentettek a pusztulástól sok műemléket, de annyira átalakították, mondhatni meghamisították őket, hogy éppen történetiségük, hitelességük nagyrészét vesztették el. Ha a restauráló építész jó művész volt, a kárt némileg enyhítette az uj esztétikai élmény, gondoljunk csak a Mátyás-templomra vagy a kassai dómra, ha azonban az átépítést gyengébb képességű mester végezte, az eredmény lesújtó lett. A veszprémi Székesegyház, a soproni Storno által végzett számos átépítés maga helyett beszél és állit ki rossz bizonyítványt a századvég helyreállítási koncepciójáról és (ez esetben) színvonaláról is. A XX. század első éveiben az épitészetben túlhaladottá váltak a historizáló irányzatok, megkezdődött a modem építészet kibontakozása. Ennek mintegy velejárója volt a műemlékvédelem is a "stilusegységre" való törekvéssel, a történeti korok építészetének utánzásával, a purizmussal való szakítás. A korszak jelentős teoretikusai, DeMo, Dvorak elméletileg is megalapozták a műemlékvédelem XX. században általánossá vált alapelvét, ami talán egyszerűsítve ebben a mondatban foglalható össze: "minden korszak a maga nyelvén". Bennünket, magyarokat megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy a világ legelső, ma is korszerűnek tekinthető müemlékhelyreállitásainak egyikét mondhatjuk a magunkénak. 1889-ben, a purista müemlékhelyreállitási gyakorlat virágzása idején, Möller István nem építette ki az 1763-ban földrengéstől rommá vált románkori volt premontrei templomot, hanem meghagyta annak, ahogy az rámaradt. Beavatkozása minden tekintetben példamutató volt: statikailag megerősítette az arra rászoruló részeket, a szerkezetileg és az értelmezés szempontjából szükséges kiegészítéseket jól megkülönböztethető módon végezte el, s csak annyit tett hozzá a romhoz, ami feltétlenül szükséges és a legkevésbé sem bántó. Mindaz, amit így majd 90 évvel ezelőtt mUemlékhelyreállitóként alkotott, messze megelőzte korát a XX. század gyakorlatának, a Velencei Karta elvei előfutárának tekintendő. Zsámbékot ezért nemcsak értékes műemlékként szeretjük és tiszteljük, hanem a müemlékhelyreállitás műemlékének is.
