A műemlékvédelem elvi kérdései (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1976 Eger, 1976)

Kőfalvi Imre: Kőbetegségek és restaurálási kezelésük

Az eddig tárgyalt rongálődási folyamatokból kiderül, hogy a nagyobb vizáteresztő képességgel rendelkező kőanyagok legnagyobb ellensége az esőviz. A homlokzatokon előforduló kőszérkezeteknek, fő- és válasz párkányoknak, lábazatoknak, talapzatoknak, az esztétikai hatásukon kivül még a viz elvezetésében is igen nagy szerepük van. Nem véletlen, hogy a szakma ősidők óta vizorral, vizvezetőkkel, vízköpőkkel látja el a kőszerkezeti darabokat. Ezeknek az a szerepük, hogy a csapó esővel a homlokzatra jutó esővizet összetereljék és szabályozva a földre juttassák. Ennek a feladatnak csak jó tömörségű, minimális vízbefogadó képességű kőanyagok felelnek meg. Azon a területen, ahol a vízelvezetés fontos munkáját, melyeta piha> mészkövek laza szerkezetük miatt ellátni nem tudnak, horgany-, ólom vagy vörösrézlemez-boritást kell használni. Azoknál a kőzeteknél, ahol a bádogozás a kő jő anyaga és tömörségénél fogva felesleges, szükséges a vizorrok, vizvetők, vízköpők hiányainak a legapróbb részletekig valő gondos javítása, kiegészítése, hogy az átfolyás az esetleges apró csorbákon se történhessék meg. A csapó esővel a felületre jutó esőviz utjának követésében kiderül, hogy az egymásra illesztett idomoknál a fektetőhabarcs rossz megválasztása is komoly fagykárokat okozhat. A pjha mészköveknél a beszivárgott és a külső felületen lassan lefelé vonuló esővizet a vízzáró fugaréteg megállítja vagy teknőszerüen összegyűjti. A kiszáradás előtt megjelenő fagy feszítő és romboló hatása fagykárokat okoz az említett területen. Ezért szükséges, hogy a fektetőhabarcsot és fugázó anyagot mindig a kőzet szemszerkezetének és tömörségének megfelelően válasszuk ki, hogy az elvonuló esővizet éppígy áteressze, mint a kőzet. Fontos az is, hogy a ingázáshoz alkalmazott anyag ne simitott, hanem kapart felületű legyen azért, hogy ezen keresztül is biztos it hassuk a szellőzést. Mindenfajta kőzetnél komoly rongálódásokat okozhatnak a szerves élet behatásai:nedvessége t tároló növényzet, pórusokat tömitőés feszítő erejű gyökérzetek. A szakszerűtlenül alkalmazott vascsapok, összetartó vaskapcsok is komoly hibaforrások lehetnek, mert az oxidáció hatására térfogatnövekedésükkel a legkeményebb kőzeteket is szétfeszítik. Más esetben az oxidációs anyag a viz által elvezetve rozsdás elszíneződést okoz. A konzerválás eddig elért eredményei még nem biztosítanak teljes védelmet az elkövetkező évszázadokra. De a kísérletek tapasztalatai azt mutatják, hogy nem lehet cél olyan nagymérvű beavatkozás, amely csak a szilárdságot tartja szem előtt, a kőz et faj súlyát, vízfelvevő és szűrő képességét, valamint színét és strukbiráját is megváltoztatja. A kőzetet éppen ezek a tulajdonságok teszik széppé, és természetességében az esetek többségében utánozhatatlanná. Elvileg a kőzet rombolási folyamatának megfordítása hozná meg a kívánt eredményt. A bányanedvesség volt az a "vérkeringés", amely a puha mészköveknél, de a többi kőzeteknél is a szükséges tömitő- és szilárdító anyagokat szállította. Ennek az elméletnek követésével kellene a kőzet legjobban érintett külső rétegét megtisztítani, feltölteni és visszaadni a külső felület eredeti összetevőit. Vagyis megközelítően olyan állapotba hozni, mint fejtés után, funkcióba vételének a kezdetén volt. Amig a kő idegen anyagokkal való kísérletek megnyugtató eredményt nem hoznak - csak az ilyen módszerek alkalmazása ajánlatos. Ezek ugyan nem merítik ki a konzerválás fogalmát, de egy időre feltétlenül védelmet biztosítanak. A helyreállitás folyamán, ha a károsodást előidéző okokat megszüntetjük vagy ezeket a körülményekhez képest csökkentjük, máris komoly lépést tettünk műemlékeink megvédésében.