A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

Azt hihetni, hogy a népi miiemlékek sajátos osztálytartalma - tehát az, hogy egyedüliként kötődtek dolgozó osztályhoz (a parasztsághoz), hiszen a munkásosztály nem épitett és nem épittetett - a szocialista átalakulással a multté lett. Nincs igy. Noha ma nincsenek antagonisztikus osztályok, a népi műemlékek a ml társadalmunkban is eltérnek a többi műemléktől a tulajdonjog tekintetében. Műemlékvédelmünknek ugyanis fontos elve, hogy a műemlékek a társadalom egésze vagy egy része tulajdonában vannak, ezért fenntartásuk az állam vagy egy közösség feladata. A népi műemlékek többsége viszont személyi tulajdonban van, ez az elv nem alkalmazható rájuk. Ebből számtalan nehézség és a helyreállítást nemegyszer még technikailag is meghatározó probléma adódik. Egy további sajátosság a népi műemlékek anyagából és szerkezeteiből ered. A többi műemlék Magyarországon szinte kizárólagosan kőből vagy téglából épült, e két anyagot esetleg vegyesen is alkalmazták. A népi műemlékek ezzel szemben nagy többségükben Időt nem álló épitési anyagból készültek; fából, vályogból, a kettő kombinációját alkotó paticsból, esetleg közönséges földből. Hasonló a helyzet a héjalásnál is. Mig a polgári és egyházi műemlékeknél a cserép vagy pala járta, legrosszabb esetben Is a fazsindely, addig a népi műemlékek nagy többségét zsúppal vagy náddal fedték. Ezt a takarékosság, a pénzbe nem kerülő vagy olcsó építési anyagok és szerkezetek használata az apró részletekig nyomon követhető. Vakolat helyett sártapasztás, padlóburkolat helyett döngölt föld, szigetelésről szó sincs. Vannak olyan szerkezetek is, amelyek másodlagosan okozzák az Időlegességet. Ilyen a füstelvezetés, vagy méginkább annak hiánya. A füstöskonyha, némileg még a szabadkémény Is olyan konzerválási problémákat okoz, amelynek nehézségeit alig kell külön részletezni. A népi műemlékek további sajátos ismérve, hogy a védelem módja nem olyan egyértelmű, mint a többi műemléknél. Ez utóbbiaknál fel sem merülhet, hogy a műemlék elbontásra és máshol újjáépítésre kerüljön. A népi műemlékeknél ez a védelemnek gyakori módszere. Hosszú időn keresztül - és egyes országokban ma is - a skanzenbe való szállítást tartják a népi műemlékek védelme egyetlen lehetséges utjának. Mi azt valljuk, hogy a szabadtéri néprajzi múzeumba való áttelepités szükséges rossza műemlékvédelemben, amit a népi műemlékek helyzetéből eredő számos oknál fogva elkerülni nem minden esetben lehet. Egyik és nem legfontosabb módszere ez a népi műemlékek megmentésének, s olyan uj változatai is lehetségesek, mint például amit Szalafőn tervezünk, hogy a meglévő Insitu épületek mellé tervezünk további másokat áttelepíteni. Igy vagy ugy, a népi műemlékek védelme szembe kell nézzen azzal a feladattal is, hogy el kell bontania a műemlékeket és uj helyen kell ismét felállítania azokat. Ennél a pontnál kell gondolatban visszatérni egy percre a bevezetőben feltett kérdésre, hogy tudniillik helyes-e a népi műemlékek "restaurálásáról" beszélni? Az eddigiekből talán kitűnik, hogy igenis helyes. A népi műemlékek védelme a legtöbb esetben nagyobb technikai beavatkozást igényel a nem népieknél, ugyanakkor a helyreállítást tervező épitész alkotó többletteljesítményének kevesebb a lehetősége. A műemléki helyreállításoknál az építésznek amúgy is kellő alázattal és mértéktartással kell az objektumhoz nyúlnia, nem szabad, hogy a helyreállított műemlék az ő "alkotása" legyen, mint ahogy erre a XIX. század műemlékvédelme törekedett. A Mátyás templom mai formájában Schulek Frigyes müve, a korszerű helyreállítások esetében az épitész-tervező akkor alkot Igazán nagyot, ha beavatkozása után sem az ő munkája lesz a domináns. Fokozottan áll ez a népi műemlékekre, éppen ezért a restaurálás kifejezés talán megengedhető. A népi műemlékek védelmének az előzők szerint tehát két fő módszere van: a helyszíni megőrzés és a szabadtéri léprajzi múzeumba való szállitás. Alapelvként elfogadhatjuk, hogy ez utóbbi általában