A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

csak akkor engedhető meg, ha a helyszíni védelemnek - bármilyen oknál fogva - nincs lehetősége. Más kérdés, hogy ez az alapelv sorozatosan és állandóan megsértésre kerül. A skanzenek ugyanis arra törekednek, hogy a maguk gyűjtési területéről minden épülettipus képviselve legyen, igy néha olyan épületre Is szemet vetnek, amelyet pedig nem feltétlenül kellene helyéről elmozdítani. Ebben a nem könnyű kérdésben sok vita folyik a muzeumok és a műemlékvédelem között. Nyilvánvaló, hogy ez csak kölcsönös kompromisszumokkal hidalható át. A helyszínen védelemben részesített népi műemlékeknél a feladat kettős: el kell dönteni, és ki kell alakitani az épület helyreállítás utáni rendeltetését, másrészt a tényleges helyreállítás során el kell végezni a fenntartáshoz szükséges valamennyi műszaki beavatkozást. Lássuk előbb a funkcióval kapcsolatos kérdéseket. Nem mai felismerés, hogy az épületek funkcionálisan legalább olyan gyorsan avulnak, mint szerkezetileg. A népi műemlékeknél az avulás mindkét tényezőjének mértéke gyorsabba városi lakóházakénál. A zömmel mult századi parasztházakban nemcsak azért nem lehet változatlan formában lakni, mert erre szerkezetileg nem alkalmasak, hanem azért sem, mert a mai lakásigényeknek ezek az épületek - korszerűsítés nélkül - nem felelnek meg. A korszerűsítés lehetősége nem azonos, hanem tájanként és ettől függően épülettipusonként változó. Valószínű, hogy az Órség és Göcsej boronaházait alig lehet a mai és holnap lakásigényeihez feljavítani, a kő- és vályogházakban már több a lehetőség. Ennek ellenére a magyar műemlékvédelem eddig összesen két olyan népi műemléket tud csak felmutatni, ahol korszerű lakások kerültek kialakításra . Abban, hogy az igy van, a főokot nem a technikai korlátokban kell keresnünk, hanem a falusi társadalom ellenérzésében, a népi műemlékek iránt, ami még a korszerűsített parasztházakban való lakást is szégyennek tartja, elmaradottságnak a ma dívó kockaházakkal szemben. Az emiitett két épület közül az egyik a hollókői orvosi rendelőhöz csatlakozó szolgálati lakás, a másik pedig a Szabolcs-Szatmár megyei Vitkán kialakított védőnői lakás és egészségház. Tekintettel arra, hogy ez utóbbi sok elvi szempontból is érdekes, engedjék meg, hogy részletesebben szóljak róla. A ma már közigazgatásilag Vásárosnaményhoz tartozó Vitka, Hunyadi utca 2. számú müemlékkategóriáju (M) épület a tájegység rangos parasztháza: homloktornácos, szabadkéményes, nádtetős vályogház. A laprajzában a centrális helyzetű pitvart és konyhát övező négy szoba arra vall, hogy építtetője tehetős parasztember volt. Ezt látszik igazolni a tornácnak az átlagosnál díszesebb, igényesebb kiképzése is. A tornác tartószerkezetét képező vakolt téglaplllérek izesen népies módon formázzáka toszkán oszloprendet, az oromfal osztópárkányának eredeti prof il képzése alapján építőjét jószemü, jóizlésü falusi kőművesnek tarthatjuk. Az épület épitési idejét a mult század első évtizedének valamelyikére tehetjük. A ház hosszú időn keresztül lakatlanul, gazdátlanul állt. Nádfedése, fafödémé beszakadt, tömésfala helyenként megdőlt, átázott, leomlott. A még használható helyiségeket a helyi tsz csibekeltetőként "hasznosította". Viszonylag épségben maradtak meg a nyílászáró szerkezetek, a tornác oszlopai és a vályogtéglából falazott szabadkémény. A helyreállítási terv abból a koncepcióból indult ki, hogy az emiitett kettős rendeltetésből a lakás a meglévő épületben kapjon helyet, a rendelő viszont uj todalékba Is kerülhet. A védőnői lakás két szobás, az épület hátsó két szobájának egyikéből lett a váró, a másikból a lakás és rendelő mellékhelyiségei. A pitvarból alakult ki értelemszerűen az előszoba, a konyha rendeltetése nem változott, csak tere lett nagyobb az egykori kamráéval.