A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

sajátságokkal - a műemléki konzerválás Ilyen igényelnek céljára is - termeli. A kémiai szintézis állandó tötcéletesitése és a gyakorlati követelmények igénye, mindig jobb anyagokat és konzerválási módokat produkál. Ma már azt is tudjuk, hogy az előállított konzerválóanyag öregedése és egyéb változásai, milyen kihatással vannak a festmények kép- és vakolatrétegének megjelenésére, annak szin, tónus és tartósságbell állapotaira. A kopott és bizonyos mértékig fakult képfellilet a konzerválóanyag beiktatásakor visszanyeri eredeti intenzitását. Ugyanis az időben végbemenő, lényegében fizikai - öregedésnek nevezhető - változások láthatatlan, finom repedések és töredezések hálózatával, a képet megvilágító fény törését, szóródását okozzák. Ezt a szóródást állítja helyre a gondosan választott, helyes mennyiségben beitatott konzerválóanyag. Az egyes anyagok alkalmazásában, mint például a felhordás módjában, a felhordandó anyag konzisztenciája, oldószere meghatározásában kell a restaurálást megelőző vizsgálatokat végezni. Alkalmazási variációkat - próbákat - teremteni és azokról, pontos, hü feljegyzéseket és dokumentumokat késziteni. Mint már volt róla sző fentebb, a fizikus, kémikus és biológus, de leginkább a technológus kutatásainak és számtalan kísérletének a konzervátor munkájával állandó korrespondenciában kell lennie. Nemcsak a felhordási módok, de egyes különös sajátságok, a különféle képanyagi elváltozások és jelenségek nagymértékben befolyásolják a konzerválási miiveleteket és eredményeiket. Tehát a rögzitési műveletek jő eredményét az előfeltételek megteremtése hozza meg. A konzerválással és restaurálással kapcsolatos minden probléma felderítése, fizikai, kémiai, de főként technológiai szinteken történő - próbákkal és kísérletekkel ellenőrzött - megoldása. Ezt pedig csak szervezett, jól begyakorolt tudományos apparátus és minden területen perfekt restaurátorgárda végezheti kielégitően. A helyesen választott konzerválóanyag beitatása kb. 4-5%-os arányban, lassan párolgó oldószerben oldva történjék. Az oldat felhordásánál, az előzetes próbákban kikísérletezett higitást és itatási módot alkalmazzuk. Általában a megszáradás előtti többszörösen ismétlődő lassú beiktatást javasoljuk, mert csak igy képes az anyag, a tömörebb szerkezetű festékrétegen át, a vakolatig hatolni. Az egyszerre beitatható szükséges mennyiséget, az előző kísérletekben, négyzetdeciméterre ki kell számitani. A beitatásra legalkalmasabbá hosszúszőrű lágy ecset, amiből mindig bőven follyék az anyag. A nagyon pasztellesfestékfelületeket, előzőleg lehet igen óvatosan és finoman permetezni. Annyira, hogy a felülete az ecsettel történő további itatást is károsodás nélkül elviselje. A pasztellesen kenődő, vagy hólyagosan, lemezesen hámló festékrétegnél, az első finom permetet ugy szórjuk fel, hogy az csak gyengén, de kenődést gátló módon rögzitsen. Amikor ez a réteg még lágy, de felülete már nem ragadós, vékony papirt teritünk a felület eme részére és azt gyengéd nyomással a vakolathoz préseljük. Helyes, ha a papirost előzőleg egyik oldalán sikporral, vagy benzinben oldott szilárd parafinnal bekenjük, az esetleges ragadás elkerülése céljából. Az ilyen prés alkalmazása azért szükséges, mert a vakolatától elvált, vagy igen fellazult pasztelles festékréteget csak ugy lehet az alapjához rögziteni, ha ahhoz a festékréteg hozzá is tapad. Ezután a lágy, hosszúszőrű ecsetet - konzerválóanyaggal telítve - lapjával a festékrétegre fektetve, alulról felfelé húzzuk. Gyenge nyomással egyrészt az anyag folyásának egyenletességét, másrészt a festéklemezek vagy hályogocskák jobb tapadását érjük el. A konzerválóanyagot mindig a fal felvevőképességének mértéke szerint higltsuk annyira, hogy többszöri áthúzásra, itatásra legyen szükség a teljes rögzitéshez. Ha egyes helyeken fényes felületrészeket kapunk, ezeket oldószerrel még retus előtt eltávolíthatjuk.