A műemlékek restaurálása (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1974 Eger, 1974)

anyaga a viz volt,a mészfestékek és kazeinos emulziók sokféle alkalmazásával. Kőfarágványoknak zsiradékkal, olajjal való kezeléséről Is tudósítanak a hagyományok. A kőfaragványok olajfestékkel szinezett felületei egy nemesebb kőanyag fiktiv esztétikai hatását kívánták elérni. Az igényesebb módszer gyakorta az volt, hogy puha mészkő fara gványokat műmárvánnyal vontak be, a márvány illúzióját keltve. Céltudatos műemlék konzerválási törekvésekkel az 1850 előtti időkben még nem találkozhatunk, mert előbb meg kellett hogy érjen az egyes társadalmak Igénye a történeti emlékek szervezett megmentésére, fenntartására. A 19. századi tudatos konzerválási törekvések az akkori ipari fejlődésben, a társadalmi öntudatban és a kor merkantil szemléletében gyökereznek. Tudták, hogy egy középkori templom kőfaragómunkájának ujrakészitése mennyibe kerülne. Bár gazdasági erőiket a régi sugallta uj alkotásokra fordították, ragaszkodni kívántak a mintaképek továbbéléséhez, fenntartásához is. Különös, hogy nem a pusztuló műemlékek miatt, hanem az uj épületeknél felhasznált silányabb kőanyagok rendkívül gyors pusztulása láttán fordultak a kőkonzerválás felé Angliában is. A londoni uj Parlament rossz minőségű kövei többet lendítettek a konzerválószerek kutatásában, mint a középkori katedrálisokért érzett felelősség. Nálunk Magyarországon is az alig elkészült Országház jelentette a nagy konzerválási problémát. A 19. században már számos kőkonzerválószert fedeztek fel. Az Egyesült Államokbeli Lewln az 1966-67. évi Brüsszeli Kollokvium ICOMOS kiadványában az 1863-1899 közötti időszakból 27 kőkonzerválási szabadalmat Ismertet.Ha ezekhez hozzávesszük az USA-ban nem szabadalmaztatott európai törekvéseket, szinte meghökkenő adatokat kapunk. A sok szabadalmazott szer közül a Kessler féle fluátokat kell megemlíteni, melyek közül a clnkfluát, magnéziumfluát, továbbá a clnk-aluminiumfluát készítmények voltak a legelterjedtebbek. A Szerelmey stone-llquid-ről mindig sokat olvastunk, de keveset tudunk róla ma is. Teljesen megnyugtató eredményekről azonban alig értesültünk, mert 20-30 év, néha még jóval rövidebb idő alatt is kiderült, hogy a megnyugtató megoldás késik. Kurt SchmidtThomsen a Deutsche Kunst und Denkmalpflege 1969. évi számában a kövek pusztulásának és konzerválásának problémáiról ir. Nagyon értékes meghatározásai mellett az ábécé szinte minden betűjére kiírta egy-egy kereskedelmi forgalomban lévő preparátum nevét, és ezt a felsorolást azzal kommentálja, hogy bár az ismertetett jegyzék nem teljes, ez a sokféle szer szinte zavart kelt a szakemberek körében is. Kétségtelen azonban az, hogy konzerválószereinket a szilikátok, a kovasav vegyületei, a szilikongyanták és a katalizátorokkal polimerizált műgyanták közül kell kiválasztanunk. A sürgető konzerválási feladatok helyes megoldását megnehezíti az is, hogy a merkantil propaganda hatása alól teljesen senki sem vonhatja ki magát, és mivel a javasolt szerek összetételét a gyártó cégek alig közlik, hosszas kísérletek szükségesek azok megnyugtató használatához. A geológia és kémia józan gyakorlati segítségére van szükségünk, hogy a különböző kőanyagok tulajdonságait ne csak a restaurátorok, hanem geológusok és vegyészek szempontjai szerint is megismerjük, hogy az alkalmazásra kerülő szerek és anyagok bonyolult egymásra hatását irányítani tudjuk, hogy döntéseink csak a megóvandó, konzerválandó tárgy érdekeit szolgálják. Mindezek mellett szükség van a nyíltabb tájékoztatásra, a sikertelenségek beismerésére, és a káros tevékenységekkel szembeni határozott állásfoglalásra. Meggyőződésünk, hogy jól és eredményesen dolgozni többféleképp is lehet, de az ártó tevékenységek, a szakszerűtlenségek ennél sokszorosan nagyobb teret uralnak. Ezekre még visszatérünk. A konzerváláshoz kapcsolódó restaurálási feladatok objektív anyag, funkció és értéktényezőktől függően is változók, és eszerint különbözők a munkamódszerek, a technológiák is.