Műemlékvédelem és urbanisztika (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1973 Eger, 1973)

Dr. Merényi Ferenc: Új épületek műemléki környezetben Magyarországon

Megtisztelő feladatom, hogy röviden beszámoljak azokról az eredményekről, amelyek a történelmi környezetbenvaló uj építkezések terén a háború utáni évtizedekben Magyarországon létrejöttek, azokról a tapasztalatokról, amelyeket ezekből leszűrhettünk, valamint azokról a sajátos körülményekről, amelyek a magyarországi elvek és gyakorlat alakulására befolyással voltak. Mivel az eredmények megértését és helyes értékelését a fejlődés premisszái (mutatói), a társadalmi és történelmi keretek alakulása döntően befolyásolják, mondanivalómat ezekkel kezdem. Magyarországon a korszerű műemlékvédelem megvalósulása és társadalmi méretekben való kiszélesítése a második világháborút követő társadalmi és szellemi újjáépítés időszakára esik. Ebben az ország egész életére kiterjedőnagy átalakulásban a műemlékvédelem szervezeti keretei is átalakultak és uj otthonra találtak. Ez azuj otthon: az épitészet és urbanisztika területét irányító minisztérium lett, s ezáltal a magyar műemlékvédelem európai viszonylatban igen sajátságos helyzetbe: a kulturális ügyek helyett az épitészet és városrendezés ügyével egy közös területre került. Ez a körülmény döntő hatással volt műemlékvédelmünk szemléletére, módszereire és fejlődésére. A műemlékvédelmi szakemberek, az alkotó építészek és a városrendezők már korán igen szoros kapcsolatba kerültek egymással, s maguk a műemlékvédelmet irányító szakemberek jó része is aktiv építészekből és városrendezőkből állt össze. Ennek tudható be, hogy a műemlékvédelem értelmezésének kiszélesedése, az urbanisztikai összefüggések felismerése, és a műemlékek beillesztése a városfejlődésbe nálunk már közvetlenül a háború utáni években kialakult. A különböző területeket képviselő szakemberek -- építészek, város építészek, régészek és művészettörténészek -- között már korán egységes álláspont alakult ki arra nézve, hogy a mult épitészeti örökségének megőrzésére a helyes és célravezető megoldás azokat az élet és település fejlődésébe minél szervesebben beilleszteni. Az ország egyik legjelentősebb műemléki együttesének, a budai Várnegyednek helyreállítására és jövőbeni sorsára vonatkozóan az első részletes városrendezési terv már 1949-ben elkészült. Ezt az első kezdeményezést a továbbiakban hasonló müveletek egész sora követi, annak tanúságaként, hogy a településméretű műemlékvédelem gondolata, a műemlékek és együttesek újjáélesztése és a jövőbe való beillesztése hazánkban már meglehetősen korán élő gyakorlattá vált. A műemlékvédelemnek az élő építészettel és városrendezéssel való szoros kapcsolata nemcsak a mindennapi gyakorlat kialakulásában jelentkezett. Helyesebben szólva: a mindennapi gyakorlat kialakulásának előfeltételeként született meg a műemléki szakemberek, valamint az épitészek és városrendezők között egy olyan együttműködés és egymásrahatás, amely mind a műemlékvédelem elveinek és módszereinek fejlődésére, mind pedig az épitészeti követelményeknek a műemlékekkel kapcsolatos felfogására döntő hatással volt. Kétségtelen az is, hogy a magyar műemlékvédelemnek megvoltak a hagyományai is, amelyekre mindez épülhetett. A kor színvonalán álló épitészeti módszerek és felfogás alkalmazása a műemlékvédelemben hosszú időre visszanyúlik.A századforduló táján Möller István, a harmincas években, az Athéni Carta idején Lux Kálmán és munkatársai voltak úttörői az előremutató gondolatoknak és a háború utáni generáció az ő útjukon haladt tovább. Régi és uj egymáshoz való viszonya, épitészet és műemlékvédelem kapcsolata, a műemlékvédelem elvei és módszerei tekintetében tehát az utóbbi évtizedekben olyan irányzat alakult ki, amely a két tényező: tehát a mult és jövő, az épitészeti mult és az épitészeti keretek állandó továbbfejlődése alapvető egymásrautaltságából indul ki, és a kettőnek egészséges egyensúlyát, öszhangját keresi.