Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - SZAKÁCS BÉLA ZSOLT: Homlokzatok színessége a romanikában

HOMLOKZATOK SZÍNESSÉGE A ROMANIKÁBAN SZAKÁCS BÉLA ZSOLT A román kori épülethomlokzatok színessége nem tartozik az intenzíven kutatott témák közé. A nemzetközi szakirodalomban is összehasonlíthatatlanul gazdagabb a gótikus épületek polikrómiájával foglalkozó anyag, mint a román koriakéval. Hazánkban áttörő jelentőségű volt az 1992-ben Tóth Melinda által Pécsett rendezett polikrómia-konferencia, amikor a frissen restaurált pécsi kőfaragványok színessége kapcsán művészettörténeti és természettudományos vizsgálatok változatos sorozata hívta fel a figyelmet a kérdés fontosságára.

1 Akkoriban azonban, mivel a pécsi kövek a templombelsőből származtak, a homlokzatok kérdése nem került napirendre. Ajelen konferencia előkészítéséül megrendezett előadássorozaton, 2005 tavaszán, Mezey Alice tartott izgalmas beszámolót a kérdésről, és biztos vagyok benne, hogy mindnyájan jobban járnánk, ha most is ő állna az én helyemen. Nem tudván azonban ellenállni kedves unszolásának, az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy néhány általánosabb szempontot vessek fel, felvillantva egy-két jellegzetesebb példát a nemzetközi és a hazai emlékanyagból. A kutatás helyzetéből fakad, hogy ezek a megjegyzések elsősorban a figyelem felhívására szolgálnak; inkább egy eljövendő kutatás előhírnökei, mintsem kiérlelt tanulságai. Nyilvánvaló, hogy tudásunk fogyatékossága nem utolsó sorban abból fakad, hogy a fennmaradt emlékállomány meglehetősen csekély. Nem meglepő ez, ha arra gondolunk: olyan épületekről van szó, melyektől nyolc-tíz évszázad is elválaszt bennünket. Magyarországon eleve alig találunk 11. századi álló homlokzatot, annak pedig semmi esélye sincs, hogy érintetlen felület fennmaradjon ennyi időn keresztül. Egy épület minden jellegzetessége közül talán a homlokzat színezése a legsérülékenyebb, ez van leginkább kitéve az ízlés változásainak, tehát legjobb esetben is csak nyomokban maradhat fent. De egy gondos restaurálás még ezeket a nyomokat is eltüntetheti, és ezek után már csak az anyagtudományban lehet bízni, hogy egykori színezőanyagok nyomelemeit felfedezze. A helyzet persze jobb, mint az ókori épületek esetében. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy nem is hasonlítható a gótikus emlékanyag gazdagságához. Ez felveti azt a kérdést is, vajon a festett homlokzatok nem voltak-e eleve ritkábbak a romanikában, mint a gótikában. Érdemes itt emlékeztetni Tóth Melinda figyelmeztetésére, aki hasonló jelenséget észlelt a román kori templombelső dekorálásában is. Mivel e megállapítások szinte egy az egyben alkalmazhatók a homlokzatok színezésére is, legyen szabad kissé hosszabban idéznem az Árpád-kori falfestészetnek szentelt 1974-es könyvéből: „A falfestészeti maradványok hallatlanul kis száma, az egyes emlékek izoláltsága az építészeti és épületplasztikai emlékekkel összehasonlítva is feltűnik. [...] Megelégedhetünk Itt avval a megállapítással, hogy a falkép lényegesen pusztulékonyabb az épületnél és annak plasztikai díszénél? A régebbi irodalomban napvilágot látott és máig fülünkbe csengő, közkeletű felfogás, hogy a románkori templom fogalmához annak kifestésé is hozzátartozott. Tüzetesebb vizsgálat után ez az állítás kevésbé tűnik jogosultnak: sommásan az évszázados veszteséglistára sorolunk vele olyan kifestéseket is, amelyeknek egykori létezése legalábbis erősen kétséges. A templomok románkori kifestésé még az emlékekben gazdag nyugat-európai országokban sem volt általános. A részben vagy egészben kifestett templomokat itt is csak bizonyos területeken látjuk sokasodni, általában ott, ahol a falfestésnek nagy helyi tradíciója van, ahol a kifestés e hagyomány vagy intenzív külső impulzusok hatására szokássá vált, s így mesterek is nagyobb számban voltak. [...] Még az is bizonytalan, hogyXI-XII. századi jelentős egyházaink mindegyike ki volt-e festve, és milyen mértékig. A falképfestészet szélesebb körű hazai terjedése mindenesetre ezeknek a kifestéseknek a hatására történhetett, s a XIII. század közepe tájára, második felére tehető. A század utolsó harmadáig prolongált románkori falfestészet a falusi templomokig is eljutott, s a XIV. századra a templomok figurális falképpel való díszítése valószínűleg mintegy általános szokássá vált'.'

2 Természetesen nem tehető egyenlőségjel a belső terek nagy szakmai tudást igénylő figurális kifestésé és a homlokzatok polikróm dekorációja közé: ez utóbbi esetben ugyanis a mesterkérdés kevésbé képezhetett akadályt. Ugyanakkor a fennmaradt emlékanyag korlátozott száma talán esetünkben is felvetheti annak lehetőségét, hogy nem mindenütt volt igény a külső színezésére, és ennek elterjedése, konkrét megoldásai regionális nézőpontból vizsgálandók. Lángi József hívta fel a figyelmet arra, hogy Lónyán még a belső sem volt vakolva az első periódusban, hanem „a téglafalakat [...] nyersen hagyták, fúgáit finoman besimítva eldolgozták. Az élénk vörös színű