Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - SZAKÁCS BÉLA ZSOLT: Homlokzatok színessége a romanikában

téglasorokat rendkívül precízen, szabályos vízszintes sorokba rakták, tehát minden bizonnyal eredetileg sem szándékozták a felületet vakolni'.'

3 A kelet-magyarországi emlék párhuzamául Lángi a Nyugat-Dunántúlról hoz példát: a türjei premontrei prépostság templomát, ahol „hasonló, az építés idején nyersen hagyott, gondosan fugázott téglafelületet" tárt fel, melyre „a falképeket hordozó vékony vakolatréteget csak később hordták fel"

4 E két példa - sajnos - templombelsőből származik; de talán a homlokzatok esetében is megfigyelhetők lennének hasonló jelenségek. Szintén Tóth Melinda vetette fel az Árpád-kori falfestészet kapcsán, hogy egy korpusz-szerű bemutatás már csak azért is nehézségekbe ütközne, mivel számos töredék datálása szinte megoldhatatlan feladat.

5 Ha a figurális töredékekkel ez a helyzet, még súlyosabb problémát vet fel a geometrikus mintájú, sőt egyszínű felületkezelések korhoz kötése. Ha legalább abban biztosak lehetnénk, hogy egy felületkezelés biztosan nem román kori, akkor ahhoz a hallatlanul izgalmas kérdéshez nyernénk adalékot, hogy miképpen viszonyultak későbbi korok a romanika örökségéhez, mennyiben vették tekintetbe annak hagyományait, illetve milyen módszerekkel próbálták integrálni az előző korok adottságait. Tekintetbe véve a festett román kori homlokzatok csekély számát, felvethető, hogy az időtállóbb, a különböző színű anyagok használatából adódó polikrómia tanulságai felhasználhatók-e. Mivel a jelen áttekintés művészettörténeti és nem technikai szempontú, úgy gondolom, a polikróm homlokzatok minden formáját tekintetbe kell vennünk, szem előtt tartva, hogy a festett polikrómia, már csak technikai okokból is, nem szükségképpen követett ahhoz hasonló mintákat, mint ami az anyaghasználat váltakozásából jött létre. Nem beszélve arról a problémáról, hogy a bizonyos anyagváltásokból (például kő és tégla) adódó, ma látható polikróm felületek eredetileg is szabadon maradtak-e. A jelen áttekintésben eképpen kibővített, és még tovább kutatandó emlékanyaggal kapcsolatban az alábbi kérdéseket szeretném felvetni: a) a homlokzat mely elemeire (nyílások, tagozatok, felületek) koncentrálódott a színezés? b) volt-e és ha igen, milyen motivikus díszítés (geometrikus, ornamentális, figurális)? c) az anyaghasználat váltakozásának (például kő-tégla, vörös márvány) van-e és mi a jelentése/jelentősége a korabeli és a mai szemlélő számára? d) kimutathatók-e regionális sajátosságok? Kiindulópontként a karoling építészet egyik jól ismert példáját, a lorschi apátság kapuépítményét választottam.

6 (I. kép) A 8. század végéről származó épület homlokzata díszburkolatot kapott. Ennek egyes achitekturális elemeit a színhasználat is megkülönbözteti: míg a faloszlopok és pilaszterek törzse vörös, addig fejezetük fehér kőből készült. A földszinti árkádívek és az emeleti ablakkeretek vörös színűek. A tagolóelemek közti falfelületeket is a vörös és fehér kő váltakozó használatával, a római opus reticulatum mintájára díszítették. Az antik építészet hasonló színvonalú követésére ritkán van példa a középkorban. Ha összevetjük ezt a sokszorosan átépített, de lényegében 7. századinak tartott poitiers-i keresztelőkápolnával, az antikizálásra ott is találunk igényt, de merőben más kivitelben. A polikrómia ennek homlokzatán egyfelől a tégla és kő váltakozó használatából, másfelől egyes kiemelt felületek terrakotta-berakásos díszítéséből ered.

7 (2. kép) Úgy tűnik számomra, hogy a romanikában is lényegében ezekkel a lehetőségekkel számolhatunk: a nagyobb, összefüggő felületek színezésével, az architektónikus, egyes építészeti elemeket hangsúlyozó díszítéssel, és a berakásszerű, dekoratív motívumokkal. Az elsőre evidens példa a veronai San Zeno,

8 melynek oldalhomlokzatait, szentélyét és tornyát váltakozó sorokban téglából és kőből rakták. (3. kép) A főhomlokzat jóval visszafogottabb polikrómiája a rózsaszínű kövek alkalmazásán alapul, mely a portikusz homlokzatán ismét csíkos mintát ad. (4. kép) Megjegyzendő, itt a kaputimpanon színezése is megmaradt, de ennek datálására nem mernék vállalkozni. Ez a homlokzatdíszítés nemcsak Veronában és környékén, hanem Itália több tartományában is elég gyakran felbukkan. Toszkánában találkozhatunk vele akár téglával vegyítve, mint Monte Siepi centrális San Galgano-templomán (5. kép), akár szürke és fehér kő váltakozásában, minta pistoiai San Giovanni Fuorcivitas homlokzatán.

9 (6. kép) Ez utóbbi megoldás Pisában is ismert volt, pl. a S. Paolo a Ripa dAmo esetében csak építés közben tértek át erre a rendszerre (7. kép), és innen terjedhetett el Szardíniában is (ld. Borutta: San Pietro Sorres; Bulzi: San Pietro del Crocifisso).

10 Ez a típus, talán kevésbé látványos módon, de német területen is előfordul. Az elzászi Maursmünster (Marmoutier) homlokzatán világosabb és sötétebb vöröses kő váltakozása az oromzatokban egyértelműen szabályos csíkokba rendeződik. (8. kép) Hasonló anyaghasználat jellemzi a szintén elzászi Murbach templománakfennmaradt szentélyét, ahol a váltakozó színű köveket az ablakkereteknél és a törpegalériánál alkalmazták.

11 Franciaországból a toulouse-i Saint-Sernint érdemes megemlíteni, szintén téglával vegyes (bár a restauráláskor erősen megújított) kőfalaival.

12 (9. kép) Megfigyelhető, hogy míg a kereszthajónál a támpilléreken is keresztülhalad a csíkos minta, addig a kőhasználat a szentélyen és a négyezeti toronyban más elveket követ. Itt a párkányokat, nyíláskereteket, bélletoszlopokat és a faltagoló elemeket készítették kőből, melyek kiugranak a téglafalazat sötétebb foltjából. Ezzel