Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - BÓNA ISTVÁN: Restaurálás vagy felújítás? A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása

is. A második világháború után mész-cement vakolattal átvakolták. Ez rosszul tapadt és erősen pusztult. A restaurálást 1993-ban végezték.

11 Eltávolították a mész-cement vakolatot és az átfestéseket. Fertőtlenítették a felületet, majd az előbb említett híg fluorsavval kezelték azt. Ezután tisztították a vakolatot és leszedték a cementgúzt a terméskő felületekről. Meszes anyaggal kikittelték a pikkeléskor keletkezett lyukakat, a vakolatot enyhén hidraulikus mészvakolattal javították. A falsíkot mészkrémmel glettelték, melyet fél-szárazon bedörzsöltek. A kő elemeket sárgára meszelték. Az épület ma is szép, bár nem hasonlít egy marcipános süteményre, ami pedig ma alapvető elvárás egy „szép" régi homlokzattal szemben. A színezés enyhén megkopott már, de ez a fajta öregedés a régi épületet egy bizonyos ideig inkább szebbé teszi: ad neki egy kis patinát. Figyeljük meg: a modern építészet alkotásai, ugyanúgy, mint a modern festékek, nem tudnak szépen öregedni. Nem patinázódnak, hanem csúnya, elhanyagolt, mocskos benyomást keltenek. Nem véletlen, hogy a kultúrált világban a modern épületek homlokzatait folyton takarítják. Hogy ez milyen fontos (lenne), arról a Kálvin téren bárki meggyőződhet. A modern anyagok által felkeltett, fent bemutatott igényre jó példa Bécsben a Ballhausplatz 2. alatt található Bundeskanzleramt homlokzata. (79. kép) Ez Lukas von Hildebrandt műve, melyet a második világháború pusztítása után 1948-ban részben rekonstruálni kellett. A homlokzatot 1975-ben mész-cement vakolattal átvakolták, és műanyag festékkel kifestették. A lecsökkentett porozitás gyors romláshoz vezetett. Restaurálását 1995-1996-ban végezték.

12 Eltávolították a cementes vakolatot és a műanyag festéket. Megtisztították, konzerválták a feltárt felületet, majd helyreállították a mészglettet. A festés kevés lenolajat tartalmazó színezett mészfestékkel történt. Nem hidrofobizáltak. Ma az épület földszinti része újra ki van festve. Láthatólag nem meszet használtak, ránézésre, tapintásra szilikát, vagy inkább szilikát-diszperziós festék lehet. A színes felületek rezzenéstelenül simák, hibátlanok. Olyanok, amilyet hagyományos technikával és anyagokkal képtelenség előállítani. Még Hildebrandt emberei sem tudtak volna! Az ipar által elkényeztetett, némileg Barbie-s ízlésű mai ember már nem tudja elfogadni azt, ami hajdan egy királynak is teljesen megfelelő volt: hogy a meszes festés egy kissé foltos, és idővel öregszik. A szilikát festéknek van egy sajátos öntisztulása, évtizedekig folyamatosan nanorészecskék válnak le róla, s velük együtt leválnak a szennyeződés szemcséi is. Igy hosszú ideig újszerű marad a homlokzat, majd hirtelen tönkremegy. Szép díszleteket készíthetünk vele magunknak és sugallhatjuk azt az illúziót, ami ma szintén kötelező, hogy öregedés pedig nincs. A MODERN ANYAGOK SOKKAL JOBBAK, MINT A RÉGIEK A fentiek után azt hihetnék, hogy én ellenzem a modern anyagok használatát, nem tartom jónak őket. Ez távolról sincs így. Magam is csodálom a kortárs építészet nagyszerű teljesítményeit, olyan alkotásokat, melyek hagyományos módszerekkel nem is hozhatók létre. Ezek tökéletesen kielégítik a velük szembeni gyakorlati és akár művészeti igényeket is. Ma más az elvárás az épületekkel szemben. A Colosseum nem azért használhatatlan ma, mert rosszul építették meg, hanem azért mert évezredekig szándékosan rongálták. A Népstadiont, ha a széltől is óvnánk, akkor se maradna fenn kétezer évig. De erre nem is volt igény a megtervezésekor. Az ipar (és az építőipar) pedig az igények után megy. Az épületek javítására, festésére szolgáló anyagok, rendszerek, eljárások terén is. A kínált termékek között sok a valóban kiváló, melyek tényleg tudják mindazt, amit a gyártó állít róluk. Hogy esetleg restaurálásra nem jók, az azért van, mert a gyártóval szemben nem ilyen igény merült fel. A fejlesztéskor a modern épületszerkezetekre, építőanyagokra és eljárásokra terveznek. Ezekre aztán jó is a termék, de ugyanakkor többnyire nem kompatibilis a történeti anyagokkal. Például egy évszázados mész-vakolattal bevont homlokzatot nem lehet cementes vakolattal javítani, mert annak eltérő tulajdonságai (nagy szilárdság, ridegség, kis porozitás, nagy sótartalom, stb.) miatt a javítások mellett az eredeti vakolat gyorsan tönkre fog menni. Ezért „kell" a teljes vakolatot leverni és modern anyaggal újravakolni. Hogy egy kis mész és homok keverékével a hibák kijavíthatok? Az kinek üzlet? Ha a megrendelők tatarozáshoz keresnek anyagot, a gyártó olyat fog gyártani, ami az igényeiket kielégíti. Ha restauráláshoz, akkor pedig olyat. Hogy ez mennyire így van arra példa, hogy van olyan gyártó, amelyik még pár éve hangozatta a meszes anyagok alkalmatlanságát a homlokzatokon, vagy a hidrofobizálás elkerülhetetlenségét, ma azonban - érzékelve a restaurátori szemlélet előretörését a műemlékvédelemben - a legkitűnőbb hidrofil, meszes rendszereket gyártja az új szemléletű helyreállításokhoz. Az értékes homlokzatok valódi restaurálásához csak akkor juthatunk el, ha ez az igény ténylegesen fel fog merülni a műemlékes szakmákban és a társadalomban is. Ha ezt a hatóság elvárja, esetleg ki is kényszeríti. De még jobb lenne, ha kiderülne, hogy a restaurátori szemléletű helyreállítás gazdaságosabb is a tatarozásnál. Vajon egy homlokzatot hányszor lehet lemeszelni egy drága műanyagos festék árán? Hányszor lehet a meszelést ismételni a vakolat tönkretétele nélkül, és hányszor lehet a műanyagos festést? Természetesen nem minden homlokzatot kell restaurálni. A ma szokásos eljárások esetén a modern anyagok