Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - BÓNA ISTVÁN: Restaurálás vagy felújítás? A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása

Van-e jelentése és jelentősége az építészetben a felületképzésnek és színezésnek? Ki dönti el, mi történjen egy homlokzattal? Az első kérdésre kultúrtörténeti választ kell adnunk. Az ókor és a középkor épületeit színezésüktől megfosztva ismerjük. Részben, mivel elpusztult a színezésük, részben mivel helyreállítás címén elpusztították, elpusztítottuk azt. Ez a színezés többnyire soha nem állítható már helyre. Ahogy közeledünk a mai korhoz, egyre inkább összekeverjük a műemlék helyreállítást a tatarozással. Gondoljunk például a fertődi kastélyra. Tudva tudjuk, hogy soha nem volt olyan, mint amilyenre most kifestették, mégis viszonylag engedelmesen tudomásul vette a közösség azt, ami ott történt. Pedig Fertőd nem az utolsó a hazai műemlékek sorában. Mi okozza ezeket a zavarokat? Az ókor és a középkor műveit többnyire a purista helyreállítás utáni állapotban ismerjük, ugyanakkor tiszteljük hatalmas korukat. A kettőhöz hozzákavarjuk még az anyagszerűség dogmáját is. Rögzítünk magunkban egy hamis képet és ragaszkodunk hozzá: egy kifestett román, vagy gótikus katedrálist ízléstelennek tartanánk, ha eredeti megjelenésükben látnánk őket. Vonatkozik ez főleg a „művelt közönségre". A németországi Limburg katedrálisát kísérletképpen kifestették olyanra, amilyen a román korban lehetett. (11. kép) Művelt embertől eddig csak szörnyűködést tapasztaltam az ügyben. Még az sem hat meg senkit, hogy a kifestett épület építészeti szempontból úgy átalakult, hogy alig hasonlít korábbi lecsupaszított, „anyagszerű" állapotához. Márpedig a román korban építészetileg is úgy jelent meg, mint ahogy ma látjuk. Sőt abba se gondolunk bele, hogy a lecsupaszítás mindössze egy évszázaddal az új festés előtt történt, azaz a katedrális 770 éves fennállásából mindössze száz évig állt festetlenül, akkor is a műemlékvédelem jóvoltából. Ezt ugyanis a látogató többnyire nem tudja, csak a szokatlanul színes épületet látja. Szerencsém volt műemléki szempontból képzetlen, ugyanakkor mégis a művészetekre érzékeny emberekkel meglátogatni a katedrálist. Nem voltak meg a szükséges kulturális előítéleteik, ezért tetszett nekik, amit láttak. Még érdekesebb volt azonban, ami utána jött. Elmentünk ugyanis Limburgból Koblenzbe, ahol egy másik román kori templom látható csupasz kő homlokzattal. Egységesen csúnyának minősítették az egyébként formailag a limburgihoz nagyon hasonló épületet. Gondoljuk meg: a román kor embere is hasonlóan vélekedett volna! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy fessük ki a katedrálisokat: részben, mert nem volt minden festve, részben, mert bele kell törődnünk, hogy vannak helyrehozhatatlan károk. De vegyük tudomásul, hogy amit mi élvezünk, annak semmi köze ahhoz, amit az alkotók mutatni szerettek volna! És ne higgyük, hogy nekünk jobb ízlésünk volna! A kortárs építészet, környezetkultúra minősége nem igazán ezt bizonyítja. (Mellesleg, Németországban egyre több középkori épületet festenek ki.) A katedrálisoknak ma csodáljuka nagyszerűen faragott csupasz kő kapuit, melyek eredetileg tobzódóan élénk színűek voltak. A színeket a lehető legtisztábban használták, bőségesen alkalmaztak aranyat, sőt lakkozták is a felületeket a nagyobb színintenzitás elérésére. Ezt próbálják bemutatni Amiens-ben, ahol is esténként rávetítik az élénk színeket a kapuk faragásaira. Ma a középkori homlokzatok színességét furcsálljuk, ugyanez nem zavar minket az oltárok esetében. Ezeken sem törődtek az alkotók az „anyagszerűséggel" csak a közvetítendő gondolattal. Az amiens-i megoldást példaértékűnek tartom. A legmodernebb technika segítségével úgy mutatja meg az épület eredeti megjelenését, hogy fizikailag nem avatkozik be annak eredeti szerkezetébe. A homlokzatok színvilága, anyagainak faktúrája az alkalmazott aranyozások, mind részei az építés, vagy az építtető eredeti koncepciójának. Ezek nem változtathatók meg büntetlenül. A vizuális élmény többségét bizony nem a tömegarányok, a tengelyek, és a szerkezet adja, hanem a színek, faktúrák, műmárványok, festmények, mozaikok, aranyozások, és a többi. A csupasz formát és szerkezetet még a funkcionalista építészet sem tudta elviselni. Érdekes példa erre a Finlandia Palota. Ezt a modernista csúcsművet carrarai márvánnyal burkoltatta be Aalto. A burkolat teljesen elfedi a szerkezetet, kívülről nemigen lehet megállapítani, mi lehet belül. (12. kép) (Ez inkább barokkos gondolat, nem?) A burkolat tartalmaz sok optikailag nonszensz elemet, például, amikor az egyébként márványtömbnek is dekódolható lapok a korlátokon, a levegőre „támaszkodnak". A burkolat mögött elég szimpla tégla-beton szerkezet van, amit a mester jónak látott elfedni. Ez a burkolat, funkcióját tekintve semmiben nem különbözik az egyszerű barokk, vagy eklektikus épületszerkezetek díszítésekkel való felöltöztetésétől: másnak, többnek,„nemesebbnek" akarja mutatni a házat, mint ami az valójában. Az északi időjárás mellett a carrarai márványlapok körülbelül 30 év alatt annyira meggörbülnek, hogy elkezdenek leszakadni a tartószerkezeteikről, leeséssel fenyegetve. (13. kép) Az épület az ezredforduló előtt életveszélyessé vált. Felmerült a kérdés, hogy mi legyen vele? A márvány nem vált be, talán le kellene cserélni fehér gránitra. (A zsinórpadlások falain gránit van, az meg sem rezdült.) Ilyen van Finnországban, szép is, hasonlít is a carrarai márványhoz, jó megoldásnak tűnt. A finnek mégis a márványt választották, pontosan érzékelve az alkotó szándékát. Pedig 30 évenként újra márványozni egy ilyen hatalmas épületet nem olcsó játék!