Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

ÉPÜLETEK HOMLOKZATI FELÜLETKÉPZÉSÉNEK ÉS SZÍNESSÉGÉNEK TÖRTÉNETISÉGE. KONFERENCIA (BUDAPEST, 2005. NOVEMBER 17-18.) - BÓNA ISTVÁN: Restaurálás vagy felújítás? A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása

területén, de ők nem restaurátorok. Örvendetesen nő Európában azon intézmények száma, melyek doktori képzést akkreditáltattak a restaurálás/konzerválás terén. A fenti két szervezet dokumentumai angol és magyar nyelven elérhetők a Magyar Restaurátorkamara kiadványaiban. Lehet, hogy kissé unalmas, de szerepeljen itt néhány fontosabb idézet (esetleg kéretik átugorni): Talán a legfontosabb az E.C.C.O. által, 1993. június 11 én kibocsátott szakmai irányelvek II. pontja: „A konzervátor/restaurátör nem alkotóművész és nem kézműves. Míg egy művész vagy kézműves új tárgyak alkotásával foglalkozik, vagy gyakorlati értelemben tárgyakat javít, a konzervátor/ restaurátor a kulturális örökség megőrzésén fáradozik" í\ konzervátor/restaurátor szerepe: „A konzervátor/restaurátor alapvető szerepe a kulturális örökség megőrzése a jelen és jövő generációk számára. A konzervátor/restaurátor elősegíti a kulturális örökség megértését, tekintettel annak esztétikai, történeti fontosságára és anyagi egységére (eredetiségére). A konzervátor/restaurátor elvégzi a kulturális örökség diagnosztikai vizsgálatait, a kezeléseket, ezek dokumentálását és felelősséget is vállal értük" A tevékenységet a következő részekre bontja: diagnosztikai vizsgálat, preventív konzerválás, konzerválás, restaurálás, oktatás, kutatás. Nem éppen pedellusoknak való elfoglaltság. Más kérdés, mi valósul ebből meg a hazai gyakorlatban... Az ENCoRE 3. közgyűlésén, Münchenben 2001. június 19-21-én (szerénységem szavazatával is) elfogadott dokumentum kimondja:„Csö/c az államilag elismert, védett és nemzetközileg elismert titulushoz vezető, egyetemi szintű akadémiai oktatás garantálja a restaurálás/konzerválás oktatásának minőségét, demokratikus ellenőrzését és a nyilvánosság szabad betekintését. [...]A gyakorlati konzerválás! és restaurálási tevékenység alapja az átfogó folyamatelemzés, diagnosztika és problémamegoldás, ami megkülönbözteti a restaurátort a művésztől, illetve a kézművestői" Legalábbis meg kellene, hogy különböztesse...' Végül valami hazai: „Meglévő műalkotás eredetiségét, autentikusságát megőrző kezelések esetén beszélünk restaurálásról."

1 HOGY VALÓSULHAT MEG MINDEZ AZ ÉPÜLETEK HOMLOKZATAIN? Hogy jobban megérthessük az építőipari tatarozás és a műemlék restaurálás közötti különbséget, hasonlítsunk össze két jellemző példát. A restaurálásra példaképpen a dessaui Bauhaus egyik épületének helyreállítását ismertetjük. Látszólag ez egy modern épület tatarozása, de ha alaposabban megvizsgáljuk, restaurálási szempontból példamutató megoldásokat fogunk tapasztalni.

3 A homlokzati vakolás és színezés anyagait és technológiáját részben korabeli dokumentumok, részben természettudományos vizsgálatok útján meghatározták. Törekedtek a megmaradt eredeti anyagok megtartására. A kiegészítést az eredeti receptek alapján és az eredeti technológiával végezték. A színezést, festést is az eredeti technológia alapján készítették. A helyreállítás során sikerült a homlokzat anyagainak több mint 70%-át megőrizni. Klasszikus tatarozásnak nevezhető a Nemzeti Múzeum homlokzatának közelmúltban elvégzett helyreállítása. Bár készültek egyszerűbb kutatások, a helyreállításkor ennek eredményeit nem vették figyelembe. Az eredeti anyag megőrzése nem volt cél. Festésre az egyik legdivatosabb modern homlokzatfestéket használták. Ez a festék a történeti vakolatoknál szilárdabb alapot kíván, így a vakolat nagy részét leverték, még akkor is, ha egyébként más festék alkalmazása esetén, sok helyen megtartható, javítható lett volna. Ez ugyebár a megőrzésnek nem a legjobb módja. A szinte teljes újravakolás, a szilárd alapot kívánó modern festék keltette„szükségleten"túl, elsősorban a vállalkozó érdeke, hisz több új anyagot építhet be, és több munkát adhat el. A megbízó, ha közpénzből fizet, nem igazán költségérzékeny. Vagyis itt a festék„igényeihez" alakították a műemléket, ahelyett, hogy a műemlék megőrzésének szempontjait figyelembe véve választották volna ki az építő- és festékanyagokat. Az általunk korábban végzett kutatások szerint a homlokzat nagyon máshogy nézett ki, mint amilyenre most elkészült, de ez sem volt szempont. (1-4. kép) Az eredeti megjelenés előállítása további kutatásokat igényelt volna. Ezután pedig alapos elemzés és viták során alakulhatott volna ki a legjobb megoldás. Sajnos a pollacki állapot viszszaállítása mind időben, mind pénzben sokkal többe került volna, mint amibe a ma látható megoldás került. Igaz, lett volna egy Schinkel épületeihez hasonló megjelenésű és minőségű, nagyszabású klasszicista műemlékünk. A törvény is a tatarozó szemléletet támogatja. A vállalkozó csak a maga által beépített anyagokra és saját munkájára vállalhat garanciát néhány évig. Azzal senki sem törődik, hogy a műemlékek anyagai sokszor évszázadokig szolgáltak kitűnően és konzerválva további századokra maradhatnának fenn. Ha az új anyag kibírt három évet, minden rendben van. Ha öt év múlva tönkreteszi a mellette lévő eredeti anyagot, az is. Túl vagyunk a garancián. Összefoglalva: az egyik esetben az épület eredeti megjelenésének tiszteletben tartása, és a homlokzat eredeti anyagainak megtartása volt a fő cél. A festékanyag: mész, cink fehér, kevés lenolaj egyben védi is az eltakart eredeti felületeket, és semmiképpen sem károsítja őket. A második esetben a„szép és tartós kifestés"volt a cél. A szín tetszetős legyen, ne legyen foltos, ellenálljon a kör-