Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 14. Budapest, 2007)

SZERDAHELYI MÁRK: Andreas Schroth (1791-1865) szobrász

ben változások mutatkoztak, melyek jelei már korábban észrevehetőek voltak (lásd Melly kritikáját), de akkor - elsősorban Metternich teljhatalma miatt - nem kaphattak szabad utat.Történt ekkoriban egy generációváltás is, hisz 1840 és 1850 között folyamán jelentős klasszicista szobrászok haláloznak el (pl. Schaller 1842 vagy Klieber 1850). A fent felsoroltak mind magyarázatául szolgálhatnak arra nézve, hogy Schroth életének utolsó 15 éve miért teljesen ismeretlen előttünk. A forradalom idején 57 éves szobrász nyilván nem tudta (vagy nem akarta) felvállalni sem az új áramlat eszmeiségét, sem annak formai világát. Nem kizárt, hogy idegennek érezvén magát az új művészi áramlattal szemben, visszavonult és nem is dolgozott többet (bár megélhetési problémák miatt ez nehezen feltételezhető, különösen, hogy fiú gyermekét - aki ekkorra már felnőttként pénzkeresésből esetleg támogatni tudta volna - nem ismerünk). Elképzelhetőbbnek tűnik, hogy ekkorra már olyannyira régimódivá vált, hogy nem nagyon számíthatott a megbízók érdeklődésére. Halála előtt bő egy évvel, 1863. december 22-én kelt lánya keresztlevelének másolata (21 évesen), melyet elhalálozás és házasság okán egyaránt kiállíthattak. Sajnos nem tudjuk, hogy ezen a napon valójában mi is történt, a 21 éves kor inkább a házasság tényét valószínűsíti. Andreas Schroth 1865. január 29-én, 73 éves korában halt meg tüdőembóliában a már sokszor említett Große Neugasse 562. alatt.

23-' Nem tudni hamvai hova kerültek. Feltehetőleg a Wiedenhez tartozó régi temetőbe, amit azonban az 1880-as években felszámoltak, nagy részét az új köztemetőbe vitték át. Itt a nyilvántartás nem tartja számon őt, csupán az 1945-ben meghalt Eugen Schroth-tot, aki távoli rokona. Örökségét talán elárverezték halála után. Ezek esetleges felkutatása és megtalálása igen nehéz feladat. Forrásokból tudjunk, hogy hosszú élete folyamán rengeteg rajzot készített. Sem ezeknek, sem a számos kiállított, megrendelt szobrának és festményének nem ismerjük sorsát. Pontosan ezek, a zsűri által jóváhagyott munkák képviselnék munkásságának „legjavát", melyek később nyilván a megrendelőkhöz kerültek, akiket beazonosítani ennyi idő távlatából szinte lehetetlenség. A még létező alkotások felkutatása sokat segítene a művész munkásságának és stílusának pontosabb, teljesebb körű megismeréséhez. ANDREAS SCHROTH HELYE A MAGYARORSZÁGI KLASSZICISTA SZOBRÁSZATBAN Az általunk vizsgált időszak szobrászatának kiemelkedő alkotásai - a megelőző korszakhoz hasonlóan - szinte kizárólag külföldi képfaragók nevéhez köthetők. Bár nem kétséges, hogy klasszicista szobrászatunk jelesebb művei is csak középszerűnek hatnak a barokk plasztikákhoz képest, mégis összehasonlításukkor számos közös pontot vehetünk észre. Egyik ilyen a művészek származása és tanultsága, mely különösképpen a 18. század második felétől elsősorban Ausztriát jelentette (de néhány esetben pl. német területeket vagy Csehországot is). A 19. század elejétől azonban a megcsappanó szobrászi feladatok, a monumentális megbízások hiánya miatt - mikoris állandó, a helyszínen tartózkodó szobrászra lenne szükség -, egyre kevesebb szobrász érkezik hazánkba, s a legtöbbjük csak a mű felállításának és a fizetség átvételének rövid idejére fordul meg nálunk. Kivételek természetesen akadtak. A 19. század talán első ilyen művésze lehet a Sándor-palota szobrásza, a bajor származású, tragikusan rövid életű Anton Kirchmayer (1776-1809) aki feltehetően a munka volumene miatt költözött Pestre valamikor 1805-1806 között. Az ismertebbek közül 1821-ben a bécsi Bauer Mihály (Michael Bauer, 1779-1854), 1828 körül a szerényebb képességű olmützi Uhrl Ferenc (Franz Uhrl, 1794-1862) telepedett le az akkori fővárosban és „váltak magyarrá". Az említetteken kívül kevésszámú „kétlaki" szobrász is működött itt ekkoriban, akik valamilyen nagyobb, általában építkezéssel kapcsolatos megbízás okán telepedtek le nálunk. Közülük minden kétséget kizáróan az itáliai származású Marco Casagrande (1806-1880) a legjelentősebb. Az összesen több mint húsz évig Magyarországon élt mester nemcsak megtanult magyarul és magyar lányt vett el, de a hazai művészeti életben is aktívan részt vett. Elég ha a Pesti Műegylet első kiállítására, a Mátyás-emlékműre vagy a Szabadságharc-oszlop tervére gondolunk. Az 1833-ban hazánkba költözött művészt Pyrker László egri érsek hívta az egri bazilika szobrászati díszítéseinek kifaragásához, minthogy Casagrande ekkor már több éve dolgozott neki és más magyar megrendelőknek is. A monumentális megbízás szinte elkerülhetetlenné tette számára a költözést. Hasonló okból telepedett le tíz évvel korábban Esztergomban Schroth is. Annak ellenére, hogy Rudnay 1823 októberében még azt írja - egyértelműen a szobrász ideiglenes tartózkodására utalva -, hogy „éppen nállam lévő Bécsi képfaragó", Andreas legkésőbb 1824 elejétől már esztergomi lakos és az első szobrász, aki bazilika építésénél állást kapott. Casagrandéhoz hasonlóan hazánkban őt is elsősorban az egyház látta el megbízásokkal, minthogy mindketten zömében egy-egy építész pártfogoltjai voltak.