Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Krónika - Zádor Anna: Dercsényi Dezső hetvenedik születésnapjára

PERCSÉNY1 1)1 ZSŐ 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA Az évfordulók alapjában kevéssé vonzó alkalmak, hiszen nem a fiatal kor valamely örvendetes fordulópontját jelzik, hanem inkább az érett korét, amikor szükségképp némi rezignáció is vegyül a megemlékezésbe. Ha most mégis megemlékezem Dercsényi Dezső 70. születésnapjáról, két okból történik. Egyik — erősen szubjektív — az a körülmény, hogy majd 50 éve együtt dolgozunk, munkatársként, társszerzőként és nem utolsósorban: közeli barátként. Ez nehezíti a kívánt objektív hang megőrzését. A másik körülmény abban a véleményemben gyökerezik — nyilván nemcsak az enyémben —, hogy Dercsényi Dezső több egy érett kort megért tudósnál. Valóságos intézménnyé vált, aki szinte megtestesíti a magyar műemlékvédelem ügyét. Ez azt is jelenti, hogy nem annyira a saját ügyét, hanem közcélt szolgált egész működése. Amikor intézménnyé válását hangsúlyozom, máris az egyoldalúság hibájába estem, hiszen Dercsényi kiváló művészettörténész — tudós, aki a középkorral foglalkozó korai műveivel is mindjárt az élvonalba emelkedett. A somogyvári Szent Egyed apátság maradványai (1934), Az Árpád-kori kőfaragó művészet első emlékei (1937), Nagy Lajos kora (1941), A székesfehérvári királyi bazilika (1943), Ókor a középkor művészetében (1944) jelzik munkássága első tíz évének legfontosabb gyümölcseit. Nemcsak alapos tudását, hanem az összefüggések, az európai távlatok iránti érzékét, ami ekkor teljesen újszerű volt. Többszázra tehető dolgozatainak hosszú sora megőrizte e korai vonásait, bár később mind ritkábban adódott alkalom a fentiekhez hasonló elmélyedésre. Dercsényi a művészettörténész kénytelen volt engedni annak a parancsoló igénynek, amit számára a műemlékvédelem gyakorlati és elvi problematikája jelentett. Nem feledkezhetünk meg oktatói működéséről. Magántanári habilitációjától kezdve szinte napjainkig oktatott valamilyen formában az Egyetem Művészettörténeti Tanszékén. Főleg a hazai középkori művészet tárgyából vett kérdésekről beszélt, újabban a műemlékvédelemről, hiszen e fontos tárgynak máig sincs tanszéke. Ezekben az előadásaiban sok olyat elhintett, új kutatásainak és megfigyeléseinek hangot adva, aminek kifejtésére nem volt ideje. De a legtöbb ilyen gondolat termékeny talajra talált nagyszámú tanítványainál, akik büszkén vallják mesterüknek. Kezdettől fogva a műemlékvédelemnek kötelezte el magát. Első állása — eltekintve a majd egy évig tartó ingyenes működéséről a Széchenyi Könyvtárban — az akkori műemléki hivatalhoz fűzte és számos intézményi és formai változás után ilyen intézménytől, az Országos Műemléki Felügyelőségtől ment nyugdíjba. Ezalatt a majd félszázadot betöltő idő alatt sok minden történt e területen: az alig féltucat embert foglalkoztató egykori intézményből több száz szakembert foglalkoztató, kisebb minisztériumnak beillő hivatal vált. Az egykori kurta műemlékjegyzékből többezer tételt tartalmazó könyv lett. Kialakultak a tudományos módszerek, megszilárdultak a műemlékvédelem elvei, változott a műemlék fogalma is. Ha régen elegendő volt a művészettörténészi és történészi, az építészi és jogászi készültség, fokozatosan növekedett az igény a természettudományok bekapcsolására, számos új műszaki tudomány igénybevételére, minden művészeti kézművesség restaurálóinak bekapcsolására. De a műemlékvédelemhez tartozó terület és korszak is erősen változott. Amíg régen már a 19. század alkotásai is jóformán kívül rekedtek, addig ma már nemcsak a 19. század, hanem a huszadik jelentős része, legalább fontos alkotásainak valamilyen kategorizálásával, bekerült a műemlék fogalmába. Amíg korábban főleg egyházi emlékek domináltak, addig ma lényegesen több a világi műemlék, méghozzá nemcsak középület, hanem a hétköznapot szolgáló műemlék is. Amíg régen egyes és így elszigetelt műemlékről beszéltünk csupán, addig ma együttesekről,