Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Krónika - Dávid Ferenc: Műemlékvédelmi tudományos konferenciák Sopronban 1976-1978

tánzat, amelyet az OMF kőszobrász-kőrestaurátor csoportja kifejlesztett, szemszerkezetében, struktúrájában és keménységének fokában rendkívül pontosan követ bármely kőfajtát. Előnye, hogy felülete teljes egészében faragott, s így hatása a mintaként szolgáló eredeti darabbal akár azonos is lehet, ugyanakkor az új anyag a szakember számára elárulja a műemléki beavatkozást. A kisebb felületi hiányok pótlására kialakított stukkófajta nagy előnyeként mondta el, hogy az az eredeti kőanyagnál jóval puhább lehet, s így a követ érő további erózió e részeket támadja meg, ezekre koncentrálódik a helyreállítás után is. A konferencia résztvevői megtiszteltetésnek vették, hogy elsőként értesülhettek Kőfalvi Imre jelentős kísérletsorozatáról, amely a kőkonzerválás új útjait tárhatja föl. Az alapgondolat a következő : Az agresszív esővíz a szabadban álló kőfaragványokból azok kötőanyagát, a meszet oldja ki. E mész visszavitele nagy mésztartalmú vizek segítségével megoldható. A mésznek a restaurálandó kő hajszálereiben való lerakódását hőkezelés segítheti és szabályozhatja. A felvázolt kísérletsorozat azzal az alapvető újdonsággal biztat, hogy konzerváló anyagként a kő eredeti alkotórészét, „természetes" anyagot használhatunk. Sedlmayr János igen érdekes gondolatsora a kőszerkezetek használatát követte végig az építészet történetében. Az építészet mindennapi elméletében használatos „tiszta szerkezet" fogalmát a kő fizikai adottságaival konfrontálva megkülönböztetett „tiszta" (korrekt) és „nem tiszta" (inkorrekt) kőszerkezeteket. Az előbbi kategóriába tartoznak az egyenletesen, s központosán terhelt falak és pillérek, a szakszerűen épített boltozatok és kupolák, az utóbbiba a túlterhelt (túl karcsú) kőpillérek és a követ csavarásra, hajlításra igénybevevő szerkezetek: a gerendák és konzolok. A „tiszta" kőszerkezet felől nézve az építészet története három fontos szakaszra oszlik: 1. az egyiptomi és görök építészetre, amely szobrászi és nem térképző jellegű és amely az „inkorrekt" szerkezetek sokaságát alkalmazta, 2. a római, román, gótikus, reneszánsz és barokk építészetre, melyek a kőanyagot hangsúlyosan és korrektül használta és amelyekben a kőszerkezetek sajátosságainak felismerése az építészeti térhatással szoros kölcsönhatásba került,s 3. a XIX—XX. század építészetére, amelyben az újabb anyagok a vas, majd a vasbeton gazdagabb szerkezeti lehetőségeket nyújtottak, s amelynek jellegzetes és fontos alkotásai kőből már nem épülhettek meg többé. Ezért ebben a korszakban a kő szerepe kicsiny, nem szerkezeti, hanem reprezentativan burkoló. Az előadás második része a műkő szerepét méltatta a műemlékvédelemben. Sedlmayr János elutasította a kőanyag használatát, mondván, hogy az nem ad alkalmat a műemléki beavatkozás hiteles dokumentálására és azért is, mert — véleménye szerint — a műemlékvédelemben használatos kiegészítő anyagoknak az eredetinél kevésbé értékeseknek kell lenniök. Az előadás szólt a magyar műemléki gyakorlatban kialakított műkőfajták előnyeiről; elmondta, hogy ezek mint öntött anyagok mindenfajta statikai igénybevételre alkalmasak, hogy az eredeti töredékek az effajta műkőbe jólbeültethetők és hogy a műkő az eredeti kőanyag struktúrájához nagyon hasonlóra alakítható. Valter Ilona Téglák a Nyugat-dunántúli románkori építészetben című előadása Vas és Zala megye egy sor későromán és koragótikus épületét mutatta be. Az előadás tipologizálta a falusi templomok e szépen összefüggő csoportját, s kiemelte azokat a megoldásokat, amelyek a választott anyagból, a téglából következnek. Két előadáscsokor foglalkozott a műemléki tudományos munka másik fontos területével, a restauráláshoz kapcsolódó kutatásokkal, a restaurátorok és művészettörténészek együttműködésével. Granasztói Györgyné és Kőfalvi Vidor egyegy előadása a nemeskéri ev. templom szószékének restaurálását mutatta be. A restaurátorok munkájából az érdemel itt említést, ami a Nemeskéren másodlagosan felállított szószék eredeti elrendezésének rekonstrukciójával kapcsolatos. Ehhez az átalakítás nyomainak, így csapolások és szögelések nyomainak gondos felmérésére és értékelésére volt szükség. A művészettörténész munkájának idevágó legfontosabb része az, hogy az emlék stíluskörbe helyezésével bizonyította: az emlék festése nem pusztult el, az eredetileg is festetlen volt. Hokkyné Sallay Marianne, Bécsi János és Pintér Attila a szalonnai falképek helyreállításáról szóltak. A szalonnai rotunda Margit legendát ábrázoló falképei töredékességükben is igen fontosak a művészettörténet számára. Az az együttműködés, amely Szalonnán az ásató régész, a művészettörténész és a restaurátorok között kialakult, lehetővé tette, hogy a szalonnai falképeket biztos módon viszonyítsa az épület kor-