Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

nek szempontjait is. Az egyik, amire már Lessing Laokoonja figyelmeztet: a műfaji határok kérdése. Egy évszázadon keresztül élő, változó, formailag és szerkezetileg fejlődő építészeti alkotáson belül a szépség, az esztétikum törvényei más módon érvényesülnek, mint egy festmény vagy szobor esetében. Egy-egy műemlék legtöbbször nem egyetlen korszak, hanem egy történelmi folyamat kifejezője, melynél a sokrétű, bonyolult tartalom kifejezőjeként megjelenő forma a műfaji határok keretei között adott esetben olyan „konfliktusokat" is magán hordozhat, amelyek éppen történetiségének következményei. A XIX. század purizmusának legfőbb hibája éppen abban a türelmetlenségben rejlett, amellyel e konfliktusokkal szemben viseltetett. A másik: az esztétikai felfogás Hegel óta ismert történetisége, amelyből viszont következik annak lehetősége, hogy a mai kor embere esetleg másképp értékelje egy több korszakot magán hordozó épületen a „szépség" fogalmát, mint azt a műemlékben rejlő korszakok bármelyike tette. Lényegében erre utal Riegl „relatíve Kunswert" fogalma is, amely nemcsak azt jelenti, hogy a régi „Kunstwollen" sohasem lehet teljesen azonos a maival, s ezért nem lehet a műemlékeket egy fiktív, abszolút művészi értékmérővel mérni, hanem azt is, hogy a helyreállítás nyomán kialakuló kép végelemzésben a mai kor „Kunstwollen"-jének.kifejezője, s ilyenként esztétikuma is a ma emberének szépség-fogalmához igazodóan nem feltétlenül azonos bármely kor abszolút szépségeszményével. 17 Ehhez kapcsolódik az is, amit Häuser Arnold a műalkotás inkoherenciájának nevez, amikor azt mondja, hogy: „klasszicista dogma, hogy a műalkotás teljesen egységes, szervesen felépített, minden részletében azonos formaelv által áthatott egész. Valójában a mű csak többé-kevésbé szilárdan körvonalazott összefüggést jelent, és olyan elemeket tartalmaz, amelyek csak ezen az összefüggésen belül és csak egymással alkotott viszonyukban képviselnek esztétikai értelrnet és értéket."

18 A klasszikus szépség dogmájával egyébként nemcsak a mi helyreállításaink bizonyos vonásai látszanak összeütközni, hanem Ruskin rom-elmélete is, amely jellegzetesen a romantika felfogásában gyökeredzik, és a XIX. századnak éppen a klasszikus értelemben véve konfliktusmentesen szép helyreállításai ellenében fogalmazódott meg.

19 Lényegében az ő felfogását tükrözi Frodl professzornak az a megállapítása, miszerint „a romok létjogosultsága abban áll, hogy szépen halnak meg. " Ruskin kategorikus restaurálás-ellenességét azonban már a század elején a Giovannoni-iskola helyietette, amikor a töredékesen maradt emlékeknek az anastylosissal párosult részleges kiegészítése útján való értelmessé tételéhez kanyarodott vissza. Az Athéni Carta óta a romok nem elégednek meg azzal a szereppel, hogy szépen haljanak meg, tovább akarnak élni, és mondanivalójuk van az utókor embere szá' 20 mara. És itt jutunk el a dolog lényegéhez: az utókor beavatkozásainak jogosultságához és mondanivalójához. Ha a restaurátori beavatkozás csak addig jogos, amíg nem felismerhető, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a műemlék élete lezárult, és az utókor egyedüli joga, hogy mumifikálja, vagy mai fogalommal kifejezve: hibernálja. Nos, úgy tűnik, hogy a műemlék „lebendige Wesen"-jének megfagyásáról, jeges levegőről éppen akkor beszélhetünk, ha a történelmi fejlődés folyamatát akarjuk „befagyasztani", és preparátummá akkor válnak a műemlékek, ha ilyenként kezeljük őket. A számos egymásrarétegződött korszak „konfliktusaitól" terhes, elfedett értékeket magábarejtő, néha eltorzított, jelentőségét vesztett műemlék mondanivalóját pedig a restaurálás és a restaurátor hivatása érvényrejuttatni, az utókor számára hozzáférhetővé, érthetővé tenni hitelességének teljes gazdagságában", ahogy a Velencei Carta bevezetője ezt kifejezi. Ez a művelet maga is egy kor, a mi korunk magatartásának, világnézetének, múlthoz való viszonyának kifejezése, így nem lehet személytelen. A nyelv, amelyen beszélünk, lehet szokatlan a „konvencionálisabb" mellett, de a soproni városfalak, a Salamon torony hálóboltozata, a diósgyőri rondella és sok más nem említett műemlék-helyreállítás akkor is a modem építészeti látásmód és formanyelv megnyilvánulása, nem pedig az elméleti spekulációé, nem a szigorúan dogmatikus tudományos megfontolásoké. A választóvonal nem a tudományos és művészi, hanem a konvencionális és modem felfogás között húzódik. Walter Frodl tanulmánya mellett hasonló kritikai megjegyzéseket tartalmaz az az igen érdekes, nyomtatásban is megjelent előadás, amelyet az európai műemlékvédelem egy másik szaktekintélye, a svájci Alfred A. Schmid professzor,