Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

idegenedést eredményez és az élmény, amit nyújt, „nem a történelemnek, hanem a jelennek jelent elkötelezettséget". A diósgyőri várat vártanulmányi szemléltető objektumnak tartja, mely a korábbi falvonulatok padlósíkban való kirajzolásával, az elpusztult építészeti tagozatok eltérő anyagból való érzékeltetésével, és a rondellamellvéd körvonalának vasbeton héjakkal való bemutatásával - véleménye szerint - preparátum-jellegűvé vált. Mindezen problémák magyarázatát az elmélet és gyakorlat egységének valamiféle erőltetésében látja, amely valójában nem létezik, s ezzel szembeszegezi azt a tényt, hogy az elmélet és gyakorlat közé mindenkor a szabad döntések szférája tolódik, ahol azt kell elintézni, amivel kizárólag ráció útján nem tudunk megbirkózni. A műemlékeknek éppúgy, mint a műalkotásoknak, önálló életét és titokzatos hatását kell elismernünk, s a műemlékeket azért választjuk ki és védjük, hogy anyagi valóságuk és dokumentum-jellegük mellett lényük (ihr Wesen) is továbbélhessen. Hivatkozik a Velencei Carta bevezetőjére, mely szerint a műemlékek „a múlt szellemi üzenetét közvetítik" és „a népek évszázados hagyományainak élő tanúi". Nézete szerint itt az fejeződik ki, amit ő a műemlék eleven lényének (lebendige Wesen) nevez, s ez az, ami az elmélet és gyakorlat egységének jeges levegőjében könnyen megfagyhat. Szerencsére — írja — Magyarországon nemcsak a fenti elvek szerint végeznek helyreállításokat, s a kizárólag tudományos megfontolások mellett művészi elképzelések is elférnek. Ezek a szigorú, de a műemlékvédelem elméletének tudományos vértezetében kifejtett vélemények úgy hiszem köteleznek arra, hogy azokat átgondolva, mérlegre tegyük — ahogy ezt e tanyulmány céljául tűztük ki — saját elveinket és eredményeinket, s megpróbáljunk választ adni a felvetett kérdésekre. Egy ilyen kísérlet egyaránt hasznára lehet mind a hazai, mind a nemzetközi elvek tisztulásának. Mindenek előtt: az elmélet és gyakorlat kapcsolatának kérdésében a magam részéről teljesen azonos véleményen voltam és vagyok Frodl professzorral. Sohasem gondoltam, hogy az elmélet és gyakorlat valamiféle olyan absztrakt egységben létezhet, ahogyan azt ő nekünk tulajdonítja. Ezzel szemben több alkalommal is megfogalmaztam azt a bonyolult és sokrétű szellemi folyamatot, amelyen keresztül az elmélet és gyakorlat közötti szabad döntések szférájában létrejöhetnek azok az elhatározások, amelyek a helyes megoldás megvalósítását szolgálhatják.

16 Az elmélet számomra — és úgy érzem a magyar műemlékvédelem számára is - azoknak a különböző tényezőknek világos megfogalmazását, valamint összefüggéseik rendszerének felvázolását jelenti, amelyek cselekvésünket a helyes irányba orientálhatják .Az elmélet számunkra tehát nem dogma, hanem szemléletünket irányító gondolatrendszer. Az utóbbi évtizedben folyó nemzetközi vitákban éppen mi magyarok vagyunk egyik leghatározottabb védelmezői a Velencei Cartának és ellenzői valamely új, minden lehetséges részletkérdésre kiterjedő kódex megfogalmazásának, mert úgy tartjuk — éppen saját tapasztalataink alapján - hogy a Velencei Carta éppen azért jó, mert nem akar többet nyújtani, mint ezt a szemléletünket irányító gondolatrendszert. Ezen belül a szabad döntések szférájában befolyásol minket, térben és időben létező embereket a hely és a kor, ahol és amelyben élünk. Maga Frodl professzor is felismeri, hogy „a műemlékek értékelésének mércéje és a helyreállítás módjának kiválasztása egy országon belül, az illető ország műemléki állományának kiterjedésétől, sűrűségétől, minőségétől és állagától is függhet." Tegyünk hozzá azonban még egy igen lényeges szempontot: a sajátos történelmi fejlődés adottságainak tényezőjét. Hogy milyen nehéz egymás szempontjait megérteni, a történelmi hagyományok értékelése terén, azt akkor éltem át fájdalmasan, amikor idén Hohensalzburg várában meglátogattam azt a hadtörténelmi kiállítást, amely az 1682-ben alapított és a Rákóczi szabadságharc leverésében fontos szerepet játszott. K. u. K. Infanterie-Regiment „Erzherzog Rainer" Nr. 59. nevű gyalogezred történetét mutatja be. Természetes, hogy az osztrák látogatók kegyelettel szemlélték azt a térképet, amelyen a gyalogezred haditettei voltak feltüntetve, köztük Simontornya várának 1709-ben való elfoglalása. Épp ezért természetes az is, hogy nehezebben lesz számukra érthető annak a XVIII. századi falcsonknak a jelentése, amelyet a vár renaissance homlokzatát brutálisan kettévágva meghagytam, azoknak a magyar hajdúknak drámai küzdelme emlékezetére, akik 1709-ben a császári és királyi 59. gyalogezred ostroma ellen védték Simontornya várát és a magyar szabadságot. Ami mármost az ilyen és hasonló „esztétikai konfliktusok" érzelmi szempontoktól független művészetelméleti megítélését illeti, szeretnék néhány olyan megállapításra emlékeztetni, amelyek befolyásolhatják a műemlékek értékelésé-