Magyar Műemlékvédelem (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 9. Budapest, 1984)

Elmélet - Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen

ságnak" a kiemelése, amely Frodl professzor szerint műemlékvédelmünket jellemzi, szemben azzal a bizonytalansággal, amely más országoknál gyakran tapasztalható. Egy évtized távlatából különös jelntőségűnek tűnik ennek felidézése, mert a mögöttünk levő időszak magyar sikerei minden bizonnyal döntően, ennek a belső szilárdságnak voltak köszönhetők. Az azóta eltelt idő alatt mind a vezetésben, mind a mindennapi munkában új generációk vettek át számos feladatot, s a korszakváltások gyakori velejárójaként mintha éppen ez a belső szilárdság látszanék napjainkban meglazulni. A másik elismerés már közvetlenül munkamódszereinket, illetve azok tudományos megalapozottságát és színvonalát érinti. Frodl professzor hangsúlyozza azt a fontos szerepet, amelyet a „műemlék tanulmányozása" mint minden beavatkozás előkészítő fázisa játszik. Mert - írja: „csak minden összefüggés pontos ismerete teszi lehtővé azokat a döntéseket, melyektől tisztán műemléki szempontból a további felhasználás, fenntartás és a helyreállítás módja függ." Hozzáteszi, hogy náluk Ausztriában ennek a mindennapi élet nyomása alatt nem lehet eléggé eleget tenni, részben kellő személyzet, részben idő hiányában. Ám Magyarországon hasonló nehézségekkel meg tudnak küzdeni, és minden munkát az objektum beható kutatása vezet be, melyet a különböző szakterületekről összeállított csoportok végeznek. Sőt — olvassuk — a munkák irányítói gyakran hetekig vagy hónapokig tartózkodnak a helyszínen, hogy a tévedések kiküszöbölhetők, és a váratlan kérdések megoldhatók legyenek. A szakmánkat belülről ismerők számára tudott, hogy a helyzet távolról sem ilyen rózsás. Mindenek előtt azért, mert a Frodl professzor által vázolt ideális körülmények ilyen tökéletesen csak a beavatkozások egy kis hányadánál, és azoknál sem mindenben valósulhatnak meg. Jól tudjuk, hogy a két műemléki hivatal: az országos és a budapesti tudományos apparátusán kívül, gyakorlatilag nincs az országban műemléki kutatással hivatásszerűen foglalkozó intézmény. Az országban folyó műemlék-helyreállítások nagyobbik hányadára tehát nincs biztosítva ez a tudományos előmunkálat, sőt a szakszerű műemléki tervező kapacitás sem. Amennyire jóleső annak elismerése, hogy a kevés számú, valóban alapos előmunkálatok alapján megvalósult példaszerű helyreállításunk európai viszonylatban irigyelt módszerességgel készült, annyira nem lehetünk elégedettek azzal, hogy ezt a külföld által is elismert és követendőnek tartott módszert mindmáig nem tudtuk szélesebb körben megvalósítani. A magyar műemlékvédelemnek egyre szorongatóbb feladata, hogy az épületfelújításokra irányuló fokozódó kormányzati erőfeszítések közepette megakadályozza, hogy a mennyiségileg szaporodó helyreállítások szakszerűség hiányában minőségileg kárt okozzanak a műemlékállományban. Ami mármost Frodl professzor cikkének kritikai észrevételeit illeti, ezek elég alaposan megkérdőjelezik azokat az elveket és az elveket tükröző építészeti megoldásokat, amelyek hozzávetőleg a budapesti közgyűlést megelőző évtized folyamán valósultak meg kiemelkedő magyarországi műemlékeken. Észrevételei és fenntartásai főleg a korábbi periódusok töredékeinek bemutatásával járó „esztétikai konfliktusra", a régészeti eredmények túlzott mérvű bemutatására, a modern építészet eszközeinek a helyreállításban való alkalmazására, s ezzel kapcsolatban a megoldások mesterkéltségére vonatkoznak. Amint a cikk címéből is kifejeződik, írója úgy ítéli, hogy a magyar műemlékvédelem elmélet és gyakorlat valamiféle szigorúan megvalósítandó egységére törekszik, amelynek során „elmélet és gyakorlat elvi egységének jeges levegőjében" könnyen megfagyhat a műemlék „élő lénye". Azt az álláspontot fejti ki, hogy a restaurálás csak akkor lehet helyes és elfogadható, ha annak megvalósulása nem mint restaurálási eredmény jelenik meg és nem ismerheto'Tef rajta azonnal, hogy az különböző megfontolások, intézkedések és fáradozások következménye. Külön kitér a romok kérdésére, amelyek létjogosultsága szerinte abban áll, hogy „szépen halnak meg". A visegrádi Salamon torony helyreállított állapotában, számára inkább kilátótoronynak tűnik, mint középkori donjonnak, a soproni városfal leomlott szakaszának pótlására készült vasbeton támfalat pedig csupán mint a mögötte levő római falmaradványok védőépítményét értékeli, amelynek célja csak az egyetlen nyílás elé érve válik érthetővé. Mindkét megoldást mesterkéltnek és a manierizmus egy fajtájának tartja, „amikor a szemlélő először az elméletre, azután az építészre gondol és csak sokkal később magára a műemlékre." A Salamon torony dróthálóból készült boltozat-rekonstrukcióját - bár ezzel sem ért egyet — mint intellektuális műemlékvédelmi játékot érdekesnek tartja. Egy nem létező dolog tudományosan absztrakt formában való ábrázolása végeredményben azonban itt is el-