Magyar Műemlékvédelem 1969-1970 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 6. Budapest, 1972)

TANULMÁNYOK - Horler Miklós: A Velencei Carta alkalmazása a magyar műemlékhelyreállítási gyakorlatban

A VELENCEI CARTA ALKALMAZÁSA A MAGYAR MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSI GYAKORLATBAN A műemlékek védelmének gondolata kezdettől fogva felvetette annak szükségességét, hogy az ember a passzív védelmen túlmenően aktívan is beavatkozzék azok létezésébe, akár azok fenntartása és használata, akái* pedig helyreállítása érdekében. Az a felfogás, amit a társadalom ennek a beavatkozásnak céljáról, feladatáról, módjáról és mértékéről vallott, mindenkor függvénye volt az adott kor és társadalom világnézetének, történelemről és művészetről alkotott szemleletének, s egyben hű tükre is volt annak. Míg a XIX. századot, a műemlékvédelem e kezdeti korszakát a társadalomról és történelemről alkotott ellentmondásos nézetek a történeti és esztétikai szempontok téves értelmezésére és ezen keresztül eszmei tévútra vezették, a XX. században a műemlékvédelemről alkotott felfogás mindinkább tisztulni kezdett, és a történeti hitelesség és a műemlék anyagában való konzerválása irányában fejlődött. E tisztultabb felfogás nyomán alakult ki az a nézet is, amely a műemlékeket az egész emberiség közös kulturális örököségének tekinti, s épp ezért az emberiség egyetemleges felelősségét veti fel a jövő generációkkal szemben e kulturális örökség megőrzése és továbbadása tekintetében. Ez a felelősség fejeződött ki már az 1931. évi Athéni Konferencia alkalmával lerögzített nemzetközi érvényű alapelvekben, és ugyanez a felelősség nyert megfogalmazást elmélyített és kiszélesített formában az 1964-ben elfogadott Velencei Carta téziseiben is.

1 A Velencei Carta jelentősége azonban nem csupán az athéni alapelvek újrafogalmazásában rejlik. Az a három évtized, amely Athén és Velence között eltelt, nem az elvek érlelődésének békés időszaka volt, hanem a második világháború pusztításainak, és a pusztítások nyomán a szellemi és anyagi új jáépítésnek nehéz korszaka. A műemlékek nagy számának anyagi pusztulását nyomon követte a műemlékhelyreállítási elvek válsága, s az Athénben már higgadt megfontolások alapján lerögzített elméleti alapok megrendülése. Egyrészt a világégés lángjaiban megsemmisültek azok a magasztos nemzetközi elhatározások, amelyek az emberiség közös kulturális értékeinek megőrzésére vonatkoztak, másrészről viszont, éppen a borzalmas mérvű pusztítások nyomán, elemi erővel tört fel egy olyan érzelmi hullám, amely minden áron, a műemlékvédelem elfogadott tudományos elveinek feláldozása árán is fel akarta támasztani az elpusztult műemlékek és városképek hagyományos arculatát. Ezek az ellenkező előjelű szélsőséges erők a háborút követő időszakban Európa-szerte alaposan megzavarták és visszavetették a műemlékvédelmi elvek és módszerek fejlődését. A műemlékek anyagukban való eredetiségének, sőt formai hitelességének szempontja is megrendült a háborút követő helyreállítási áramlat során, a nagymérvű rekonstrukciók számos fogalom és elv összezavarásához, eltérő értelmezéséhez vezettek, s az elméletileg nehezen egyeztethető és igazolható módszerek ellentmondásaiból némelyek épp az elmélet-ellenesség útján keresték a kiutat. Ez az út helyenként a műemlékvédelem valóban egyéni értelmezéséhez vezetett és olyan rekonstrukciókhoz, amelyeket az elmúlt háború pusztításai nem indokoltak. A Velencei (Járta történelmi jelentősége épp abban áll, hogy a háború és újjáépítés válságos időszaka után újra összeszedi a műemlékvédelem szétzilált szálait, az Athénban lefektetett alapokra építve újrafogalmazza a legfontosabb kategóriákat, és utat mutat az európai műemlékvédelem számára a szigorúbb elvek, következetes mé>dszerek és egységes nemzetközi álláspont kialakítása irányába. A magyai' műemlékvédelmet a Velencei Carta sajátos helyzetben találta. Egyik oldalról a magyar műemlékeket jórészt megkímélték azok a megsemmisítő pusztítások, amelyek számos más európai ország műemléki értékei között jóvátehetetlen károkat okoztak, s ha voltak is veszteségeink, azok nem voltak azonos mértékkel mérhetők, mint ott, ahol a háború egész városrészeket törölt el a föld színéről. Másrészről viszont meghatározta a magyar műemlékvédelem helyzetét az a körülmény, hogy Magyarország már jóval elől)!) elszenvedte történelmi és művészeti emlékei nagy részének kegyetlen megsemmisítését és elvesztését olyannyira, hogy történelmünk legvirágzé)bb századaiból épségben maradt emlékünk úgyszólván alig maradt. Ez a mostoha sors már korán abba az irányba vezette a magyar műemlékhelyreállítások felfogását, hogy bátran szembenézzen a történelem változhatatlan adottságaival, higgadtan lemondjon