Magyar Műemlékvédelem 1967-1968 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 5. Budapest, 1970)

Merényi Ferenc: A felszabadulás utáni 25 év műemlékvédelme

A FELSZABADULÁS UTÁNI 25 ÉV MŰEMLÉKVÉDELME Az Országos Műemléki Felügyelőség gondozásában immár ötödször megjelenő „Magyar Műemlékvédelem" c. évkönyv jelentősége ez alkalommal túlnő a publikálás kontinuitásának önmagában is örvendetes ténvén. Felszabadulásunk negyedszázados jubileuma rangos évforduló: arra késztet, hogy mérleget készítsünk arról az eredményekben gazdag tevékenységről is, amely ebben a hazánk és népünk anyagi és szellemi fejlődése szempontjából szinte felmérhetetlen jelentőségű időszakban a távoli és közeli múlt legértékesebb épületeinek és épületegyütteseinek tudományos igényű kutatására, feltárására, helyreállítására és bemutatására irányult. Számvetésünk időszerűségét megkettőzi, hogy ez a kiemelkedő jelentőségű alkalom -- két év híján - egybe esik a hivatalos hazai műemlékvédelem kezdetének centenáriumával. A Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt ugyanis 1872-ben alakult meg a műemlékek ügyével foglalkozó ideiglenes bizottság. Ennek munkája nyomán született meg az 1881. évi műemléki törvény, s ez a törvény hozta létre a bizottság társadalmi munkája mellé a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) szerény hivatali apparátusát, amely ebben a formában 1934-ig állott fenn. Műemlékvédelmünk első, mondhatni ,,hősi" időszakára a helyreállítások módszerét, a műemlékekről és azok védelméről alkotott nézeteket tekintve a kor historizáló-eklektikus építészeti alkotó módszerének megfelelően a „stílszerű helyreállítás" a jellemző. Ennek a kétségtelenül „festői" eredményt produkáló, de a műemlék lényegét többnyire meghamisító, azt tulajdonképpen „stílszerűen" átépítő irányzatnak azonban már e perióduson belül is komoly ellenzője akadt a szakíró Forster Gyula (1846 — 1932), a Műemlékek Országos Bizottsága elnöke és néhány gyakorlati tevékenységet folytató építész személyében. Forster azt a ma is korszerű elvet vallotta, hogy a műemléket annak „stílszerű" kiépítése nélkül, a szükséges kiegészítéseknek az eredetitől való megkülönböztetésével lehet és kell megvédeni, helyreállítani. A Műemlékek Országos Bizottságát 1934-ben szervezte át Oerevirh Tibor (1882 — 1954) az azonos elnevezésű, méreteiben szerény, de szakmai felkészültségében, szándékaiban és eredményeiben korszerű szakhivatallá, amely 1949-ig, az új műemléki törvény megalkotásáig fejtette ki szerény lehetőségeihez képest hasznos és eredményes tevékenységét. A korszerű tudományos szemlélet és módszer bevezetésének és elterjesztésének, azoknak a törekvéseknek, melyek a műemlékvédelem anyagi bázisának kiszélesítésére irányultak, a két világháború közti időszakban a kis létszámú, de hivatástudata magaslatán álló szakembergárda lelkes erőfeszítése ellenére is hajótörést kellett szenvednie. A korszerű műemlékvédelmi gyakorlat megvalósítását megakadályozták az elavult tulajdonviszonyok, a korhadt gazdasági-társadalmi struktúra, a gyengén dotált, korszerűtlen és gyér létszámú hivatali szervezet, az elavult törvény. A hazánkat csatatérré változtató második világháború pusztításai nem kímélték műemléki állományunkat sem. Különösen szörnyű pusztulás mutatkozott a városi műemléki lakóházakban s a vidéki kastélyokban, talán viszonylag kisebb, de így is jelentős az egyházi épületekben. Már az új szocialista társadalmi rend konszolidációjának első szakaszában sor került a műemlékvédelemmel foglalkozó szervezet és törvény gyökeres és hathatós reformjára. Az Elnöki Tanács 1949. évi 13. törvényerejű rendelete, amely még együttesen foglalkozik a műemlékvédelemmel és a múzeumüggyel, alapvető elvként mondta ki, hogy a műemlékek helyreállítása és fenntartása a tulajdonos kötelessége. Mivel ebben az időben a műemléki anyag zöme már köztulajdonban volt (a ma is szép számmal a különböző egyházak tulajdonában, valamint elenyésző mennyiségben magánkézben levő épületek kivételével), gyakorlatilag ez az állam erkölcsi és anyagi kötelezettségvállalását jelentette.