Magyar Műemlékvédelem 1961-1962 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 3. Budapest, 1966)

vitatható az armatúrák szabadon hagyásának szükségessége. Am az Archívum épületének építészetileg kissé üres udvari homlokzatán ez az egyetlen motívum artisztikusan jelentkezett volna. A pompás kapualj szerepét más megvilágításba helyezve, településhelyrajzi kialakulását egyértelműen juttatta volna kifejezésre. Nem alaptalan, ha e motívum megtartásának mérlegelését hiányoljuk az udvari homlokzat megtervezésénél. Ez az új architektúra ugyanis ,,elbírta volna" a gótikus építészetnek ezt a másutt meg nem mutatható, speciális emlékét. Az emeleti, gótikus faragottkő intérieur-maradványok kiegészítése műkővel történt. Ezáltal sikerült élményszerűen bemutatni, hogy az utcai három grafikus stílusú ablak fülke-architektúrája és a középfőfal kő hevederíve milyen szerepet játszott egykor a palatium architektúrájában. Nagy szükség volt erre, mert a helyiségek XVI — XVIII. századi fiókos dongaboltozatai

20 olyan mértékben elmosták a középkori terembeosztást, hogy enélkül még utalni sem lehetett volna az eredeti állapotra. Kár, hogy a műkövet annyira összedolgozták a gótikus maradványokkal (,,rákenték" a kövekre), hogy azoknak helyszíni dokumentáló jelentősége csaknem eltűnt. Egészben véve: a helyreállítás olyan romantikus esztétikai szempontok szerint történt, amelyeket ma már kissé túlhaladottaknak érzünk. Ez a művészetszemlélet az „egységes összhatás" elve érdekében számos olyan feltárt leletet borított be ismét vakolattakaróval, amelyek a középkori kompozíció lényegéhez tartoztak. Mindkét homlokzat motívumkincsét bizonyos mértékig leszegényítette és ezáltal például a speciális karakterű utcai architektúra egésze kissé semmitmondóvá vált. Műemlék-helyreállításunk fejlett módszerei — indokoltan — igen komoly jelentőséget tulajdonítanak a meglevő leletek bemutatásának még az esetben is, ha azok nem kerülnek kiegészítésre. Ezeknek a homlokzatmotívumok egységesítése érdekében való eltüntetése műemléki érték szempontjából mindenesetre veszteséget jelent. Főként az utcai homlokzat sínylette meg a romantikus esztétikai elvek alkalmazását. A mai architektúra emeleti ablakkönyöklőinek magasságváltása például érthetetlen a bizonyító erejű, XV. századi faragottkő-leletek hiánya miatt. Pedig a földszinti homlokzat-visszaugrás záradékpárkányának és a miatta megemelt reneszánsz ablakkeret könyöklőjének maradványa a vakolatból történő kihagyásuk esetén evidens magyarázatot nyújtott volna ehhez. Ugyanis a középkori homlokzaton világosan érvényesült a gótika belső térszerkesztő logikája. A reprezentatív „pallacium depictum" kiterjedését grafikus stílusú sorozatablakok jelezték a déli homlokzatfélen. Az ettől északra fekvő, alárendeltebb jelentőségű helyiség funkcióváltása konstrukció- és formaváltás formájában jelentkezett az architektúra északi felén. Sajnos ezt ma már a szakember sem tudja leolvasni a homlokzatról az eredeti maradványok bemutatásának hiánya miatt. Összetett problémát jelentett a lépcső megoldása az udvari eklektikus lépcsőházzal kapcsolatban, amely a helyreállítás során lebontásra került. Kétségtelen, hogy a tervezőt ennél a kérdésnél az udvarterület szanálásának elvben helyes szempont j a vezette. Ezért áldozta fel az Ybl Miklós vagy legalábbis irodája által tervezett ép, háromkarú, természetes fényben bővelkedő, kényelmes lépcsőt. Helyette az utcai traktus közepébe ékelt, elliptikus alaprajzú, kisebb lépcsőt kapott az Archívum, amely felülvilágítója ellenére is, többnyire csak állandó mesterséges fény mellett használható. Sajnos a műemléki lépcsőház lebontása az udvar szanálását nem válthatta valóra, mert továbbra is megmaradt a keleti szárnyépület a szóban forgó területen. Jelenlegi lakásgazdálkodási viszonyaink mellett nemigen remélhető ennek a földszintes építménynek a lebontása. Ám eltüntetése esetén sem lehetne az udvart teljesen kiszabadítani, mert helyébe az Archívum a zenetudományi intézet új könyvtárépületét szándékozik felépíttetni. Ennek esetében — szokásainkhoz híven

21 — az új intézmény mintegy ötven esztendőre kiterjedő természetes állományszaporulatával kell számolni. Vegyük hozzá ehhez azt a tényt, hogy a félhomályos új lépcsőház területét az utcai traktus hasznos területéből kellett elvenni. Ezért lett kicsi a kutatóterem, amely csak az intézet kutatóinak befogadására alkalmas, külföldi kutatók elhelyezésére nem elegendő. Pedig az Archívumot az elmúlt évek során sok neves külföldi kutató kereste fel, és ezeknek száma az intézet fejlődésével csak szaporodni fog. Talán nem ártott volna ilyen kilátások mellett annak idején fokozottabban mérlegelni a lépcsőház áthelyezését, mert ennek helyessége műemlékvédelmi szempontból vitatható. Arról nem is szólva, hogy az ép Ybl-lépcsőház lebontásával nagyméretű, takaratlan tűzfal keletkezett az amúgy is meglehetősen sivár udvar összképében, ami annak hátrányára vált. Tehát végeredményében a műemléki lépcsőház megszűnése mindössze azt a nyereséget eredményezte, hogy két északi sarokszoba az udvarból jobb, közvetlen megvilágításhoz jutott. Kérdés: ezért érdemes volt-e az értékesebb, műemléki lépcsőházat feláldozni ? Ám mindezek ellenére az épület műemléki helyreállítását sikeresnek könyvelhetjük el, amelyből végeredményében csak a finomságok hiányoznak. Számos olyan pozitívumot sorolhatunk fel, amely — mint mondottuk — a gótikus palotát a Bartók Archívum méltó otthonává tette (30—31. kép). A helyreállítás eredeti állapotába visszahelyezte a pompás kapualjat, eltüntetvén az eklektikus köpeny-architektúrát az értékesebb középkori intérieur-együttes bemutatása érdekében. Főbb vonásaiban visszaállította a gótikus utcai homlokzatot. Eltüntette az udvari homlokzat elől a zavaróan ható, öntöttvas-oszlopos folyosót. Az új lépcsőház beékelése mellett is biztosította az alaprajzban a földszinti lakások fenntartását, amelyekben azok laknak, akik az Archívumot'gondozzák. Ez a szempont igen fontos egy ilyen kis alapterületű, de nemzetközi látogatottságú épületnél.