Magyar Műemlékvédelem 1959-1960 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 2. Budapest, 1964)

Tanulmányok - Éri István – Gerőné Krámer Márta – Szentléleky Tihamér: A dörgicsei középkori templomromok

A FELSŐDÖRGICSEI TEMPLOMROM FELTÁRÁSA ÉS ÁLLAGMEGÓVÁSA 1959. augusztus 10—október 22. között, a nagyvázsonyi pálos kolostor ásatásával és helyreállításával párhuzamosan, szakaszonként folyt a kis- és felsődörgicsei templomromok feltárása és állagmegóvása. A hosszabb-rövidebb ideig tartó megszakításokat szükségessé tette többek között az a körülmény is, hogy a felsődörgicsei rom déli részének 5 —6 m magasságig álló falai —- főleg a boltozott szentély, valamint az álkereszthajó boltozat - és ívmaradványai annyira veszélyes állapotban voltak, hogy alattuk dolgozni, a törmeléket eltávolítani nem lehetett. így e szakaszon előbb a falak állapotát kellett biztosítani, s csak ezután kerülhetett sor a feltárásra. Másrészt viszont éppen az ásatás első napjain előkerült északi templomrész maradványait figyelembe véve, az eredeti helyreállítási terv megváltoztatására volt szükség, mivel az csak a felszínen mutatkozó déli rész megóvását célozta. Ezért a tervezők s általában az OMF szakemberei egyre nagyobb érdeklődéssel kísérték a déli résszel párhuzamosan húzódó templomrész feltárását. Hiszen nem kisebb dologról volt itt szó, mint egy hazánkban de távolabbi területen is — egyelőre egyedülálló szerkezetű és több építési periódust magában foglaló kettőstemplom előkerüléséről. Az alábbiakban a feltárás eredményeit összegezzük. A déli, szabályos téglalap alaprajzú, már ebben a formájában és beosztásában is különlegesnek számító templomtól északra eső részen, mint a fent idézett leírásokból kitűnt, már a múlt század közepén sem állottak falmaradványok, így a kutatók csak a déli résszel foglalkoztak. Az ásatást megelőző terepbejárás alkalmával e rész feltöltődött állapota már gyanút keltett, s legalább egy, a templomhoz épített sekrestye előkerülésére számítottunk. Ezért elsőnek a szentély és az álkereszthajó amúgy is föld alatt levő északi zárófalára merőleges, két észak-déli irányú kutatóárokkal kívántunk a feltételezett sekrestye méreteiről tájékozódni. Azonban az északi szentélvfallal párhuzamosan futó, attól alig 1 m-re eső fal és a helyiség túlsó falsíkja, majd az álkereszthajó magasságában a falmaradvány még inkább kiugró része sejtette, hogy nem egyszerű toldalékra számíthatunk. Ezért két újabb kutatóárokkal, a déli templombejárat vonalában, ill. a kibontakozó romterület teljes egészén átvágó keletnyugati irányú árokkal igyekeztünk a várható építmény alaprajzát felderíteni. Legnagyobb meglepetésünkre a déli templom falsíkjaival, terjedelmével egybevágó alaprajz bontakozott ki, s az 1 —1,5 m vastagságú, általában egyrétegűnek vehető omladékrétegből római faragványok kerültek elő. Elfalazások, különböző építési módok, járószintek vizsgálata alapján hamarosan sikerült három fő építési periódust elkülöníteni, s a kettős templom kiépülésének, sajátos alaprajzának indokait nagyjából megfejteni. E helyen eredetileg egy kisebb, egyenes szentélyzáródású templom állott. A szentély belső falsíkját és a sarkokat könnyebben alakítható mésztufából falazták. Ez a kőanyag az építményben csak a korai részen fordul elő, egyébként a kőanyag zömében a közelben fejtett, palaszerkezetű mészkő. A korai templom nagyjából négyzetes, háromszor 4 m-es belméretű hajójának bejárata a nyugati homlokzat közepe táján volt. Ez a korai templom, talán még a következő épületrésszel való bővítését megelőzően, belsejében átalakításra került. Ennek nyomai a szentélyben és a hajóban egyaránt kivehetők. A szentély eredetileg öntött padlós szintjét mintegy 40 cm-es feltöltéssel megemelték, a feltöltésre sárgás agyagD-l KÜLSŐ HOMLOKZAT 77. kép. A felsődörgicsei templomrom (Tóth Árpád rajzai)