Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Marosi Ernő: A műemléki örökség

vésbé a jelet hagyni akarás momentumának (Vörösmarty: „emlékjel" = a német Denk-Mal értelmében), mint a spontán nyomhagyásnak van szerepe. Alois Riegl A modern emlékkultuszról írott munkájában ebben az értelemben sorolta az emlékműállítást a szándékos emlékérték kategóriájába. Még fontosabb Riegl distinkciója a régiség-érték és a történeti érték között. Míg „a régiség-érték az, amely egyedül becsüli a múltat mint olyant", a történelmi érték tendenciája az, hogy „a múltból kiragadjon egy fejlődéstörténeti mozzanatot, s azt úgy állítsa elénk, mintha a jelenhez tartozna".

3 Riegl univerzalizmusa és az, ahogyan abszolutizálta a történetiséget (ennek felel meg az a megállapítása is, hogy „szigorúan véve nincs jelen"), mindenekelőtt toleranciáján alapul. Ez a tolerancia érvényesül mind a nemzeti sajátszerűségekkel, mind a barokk művészetével szemben, „A műemlékvédelem új áramlatairól" szóló recenziójának

4 ugyanabban a részében és egyazon kontextusban sorolta fel felfogásának mind a három elemét. E helyen foglalkozik a „nemzeti emlék" fogalmának kritikájával, amire a német múvészettörténetírás és műemlékvédelem nem jelentéktelenebb tekintélyének, mint Georg Dehiónak írásai adtak alkalmat. Riegl gondolati rendszere, amely eredeti alakjában műemlékvédelmi írásainak 1995-ben sajtó alá rendezett kiadásában vált hozzáférhetővé, egy kivételes történelmi pillanatban született. Alapja az az illuzórikus reménység volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megreformálható, és az, hogy az egész monarchia soknemzetiségű állama képes megfelelni annak az elvnek, amit Riegl számára az „emberiség érzése" jelentett. Ismét idézhető a leginkább kiérlelt, az 1905-ös recenzióban található megfogalmazás, a biológiai evolucionizmushoz való közeledés radikális kifejezésével. Az állatvédelemre és a természetvédelemre való hivatkozás (ezeknek társadalmi mozgalom-jellegében is) Riegl kedvenc elgondolása volt a műemléki törvény érdekében folytatott kampányában, s éppen ezt a mozzanatot tekinthetjük ma aktuálisnak a környezetvédelem és -tudat értelmében. Riegl alapgondolata azonban kevésbé aktualizálható: ennek középpontjában az egész evolúcióra vonatkoztatott érdek nélküliség erősen kanti ihletésű követelménye áll: „A 'természeti emlékek' kultuszában meghaladjuk az egoizmus utolsó maradékát - az emberiségre vonatkozót is, s az emberen kívüli természet elmúlt sorsában való részvéttel elérjük a tökéletes altruizmust. A természeti emlékek kultusza a lehető leginkább érdek nélküli: tőlünk, az élőktől alkalom adtán egy élettelen természeti tárgy iránti áldozatkészséget követel." Ez nemcsak evolucionizmus, hanem annak jegyében a történelem esztétizálása is (és viszont, az esztétikum feloldódása a történetiségben), A régiségérték kulcsfontosságú fogalma ezeken a nézeteken alapul, és az érdek nélküliség jegyében a törvénytervezetnek is középpontjába került azon „egoizmusok" elleni küzdelem, amelyek sorában - így a különféle múemléki törvények jellemzése során - „nemzeti" és „állami egoista" célokat különböztet meg. A műemlékvédelmi törvény bevezetésében így ír: „A műemlékvédelmi törvényt, amely nem kívánja felkelteni Ausztriában sem az állami sem a nemzeti egoista érdekeket, most egy másfajta érzés követeli, amely ezzel ellentétben altruisztikus, Amíg az általában vett osztráknak vagy a csehnek, a stájernek, karintiaínak stb, vagy a németnek, csehnek, lengyelnek stb. büszkeségérzete az állam vagy egy tartomány, vagy egy nemzetiség birtokában lévő emlékek alapján, még mindig a másokkal, akár a külföldiekkel, akár a más tartománybeliekkel vagy nemzetiségekkel szembeni elszigetelődésen alapult, a régiségérték érzésének bázisa az egész világgal való összetartozás,"

5 - Ezeket a mondatokat ma már inkább csak ideális követelményekként olvassuk, hiszen Riegl nagyszabású metodikai és szervezési teljesítménye tisztán elméleti, sőt, utópisztikus maradt. Halála után a fejlődés mind az osztrák császárságban, mind a szövetségi köztársaságban más utat vett, éppúgy, ahogyan ez az univerzalizmus a 20. századi Közép-Európában, a monarchia helyére lépő nemzetállamokban többé nem került napirendre. Riegl elképzeléseinek utópisztikus jellege nem jelenti azt, mintha nem lett volna tisztában demokratikus jellegű (mert a régiségértéknek a hangulati tartalommal való azonosítása az individuum jogainak hangsúlyozásán alapul) tervezetének akadályaival. Az egyiket a magántulajdon jelentette, amelyre a törvénytervezet nem vonatkozott, A másikat Riegl a dualisztikus állam másik koronatartományában, Magyarországban látta, amelyet a törvénytervezet ugyancsak elkerült. Az akkor érvényes magyar műemléki törvényt szerinte „elsősorban az államegoisztikus érdekek diktálták",

6 az tehát az ellentéte volt Riegl ausztriai, a régiségértékre alapozott javaslatának. Annak a felfogásnak kritikájára, amelynek értelmében az emlékek „a nemzeti lét egy darabját" testesítik meg, Rieglnek Dehio művéről írott 1905-ös recenziója adott alkalmat: „A nemzeti érzésnek az emlékérték alapjaként semmi köze sincs sem a történetiség tartományához, sem a kritikai gondolkodáshoz." Ugyanitt, Bodo Ebhardt műemlékvédelmi könyvének recenziójában Riegl a történeti értékformára alapozott műemlékfelfogás gyakorlatát is kritizálta. Ezt ellentétesnek ítélte a régiség értékelésével, mivel „tanult asszociációkon" alapuló gyönyörködést követel. Ez a gyönyörérzés pedig annál nagyobb, minél teljesebb az emlék keltette illúzió. A rom tehát kiegészítést igényel. S ha az Ebhardt által javasolt helyreállítási eljárás lényege: „kiegészített falrészletek [...] ebben a minőségükben meghatározott jelekkel mindenütt határozottan megkülönböztetve", ezt elvileg semmi sem különbözteti meg Friedrich