Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Tóth Sándor: A romanika a magyar építészettörténetben

Ahhoz, hogy a magyar építészettörténet füzetes alakja legalább könyvecskévé erősödjék, mintegy két évtizedre volt még szükség. Foerk Ernő hajtotta végre a tettet, saját kiadásában, vidéken jelentetve meg munkáját. Személyében építész vette át a szót. A tárgyalást a rómaiakkal kezdte, ezzel máris a művészettörténész Pasteiner vázlatára emlékeztetve. De a cím szerint a tárgy mégis „magyar", sőt, „építőművészet", pedig Pasteiner bevezetésül arra utalt, hogy a „művészetiség és emlékszerűség" vizsgálódási szempontjai közül a „magyarországi építészetben" a „nagyobb fontosságú" az utóbbi,

5 Az előbbi címszó tekintetében némi magyarázatul szolgálhat a helyzet megváltozása: „azt hiszem, nincsen igazságosan gondolkodó ember, ki a történeti Magyarország történeti emlékeit tőlünk magyaroktól megtagadni merné" - írta Foerk előszavában. Ezeket az emlékeket akarta „úgyszólván a nép közkincsévé tenni", hasonló célkitűzést követve, mint a kevéssel előbbi, Díváid Kornél által megírt, első jelentékeny magyar művészettörténet tekintélyesebb kiadója.

6 De Foerknek, amint ugyancsak kitűnik előszavából, volt más célja is: jól illusztrált, „rövidre fogott" kézikönyv létrehozása. Ennek megfelelően a rómaiak és a gótika közötti rész szövegét mintegy kéttucatnyi épület többnyire léptékes alaprajza, továbbá számos metszet, homlokzatrajz és egyéb ábrázolás kíséri. A beosztásban inkább stilisztikai, mint történeti kritériumok érvényesülnek. Külön fejezetbe kerülnek az „ókeresztény", „román" és „gót" emlékek. A logika azonban olykor, akárcsak a címadásnál, háttérbe szorul, Az ókeresztény fejezet nyitóképe a nagyszentmiklósi kincs. Ebben az előzményeihez képest elég bő tartalmú fejezetben szerepelnek az „altemplommá alakult" kripták Pécs, Pannonhalma, Tihany, mind mint 11. századi - , amelyek aztán újra előjönnek a román emlékek között. A pécsi székesegyház egészében is megeszlik a két fejezet között: alaprajza az ókeresztény fejezet végén, keresztmetszete a „Román emlékek" cím fölött tűnik fel, és hasonlóan kettéválik szöveges ismertetése is. A pannonhalmi templom csak a korainak vélt altemplommal kapcsolatban említtetik, a maga helyén, a „boltozott román bazilikák" között szóba sem kerül. Pedig szerepelhetne akár a gótikus fejezetben is, amely a ciszterciek és templomaik (Apátfalva, Kerc) ismertetésével kezdődik: olyasmikkel, amelyek Pasteinernél a „fejlett román és átmeneti építészet" körébe tartoznak. Az „átmeneti" kifejezést Foerk is használja román és gót fejezetében egyaránt, sőt, az utóbbiban „román formákban megkezdett és később gót stílusban folytatott" építmények is szerepelnek (pl, Szepeshely),

7 Az „építőművészet" kereteibe a korai időkből világi építmény nem fért bele, A templomok csoportosítása emlékeztet Pasteiner vázlatára, de a műfaj szerinti rendezés szempontját itt másfélék keresztezik, így a tipizálásé és a stílus-származtatásé. Ily módon kerül a „magyar ókeresztény elrendezésű templomok" sorába a „székesfehérvári és kalocsai püspöki templomok" nyomában az esztergomi „ősi istvánkori bazilika" és a pécsi székesegyház - amely aztán elrománosodik. Mindezek olasz - hellyel-közzel „byzanci" - igazodás képviselőinek tűnnek fel, amelynek helyébe aztán a 12-13. században a francia hatások léptek. Ennek „döntő bizonyítéka" a 12, század második felére keltezett második kalocsai székesegyház, az átmenetet pedig ehhez a még régibbnek vélt „felsőolaszországi és francia" elrendezésű gyulafehérvári katedrális szolgáltatja, valamint a „francia szerzetesek" által „olasz és magyar mesterekkel" [sic!] építtetett somogyvári apátsági templom, amelyhez itt Pasteiner egyebei közül Harina és Ákos csatlakozik, Kalocsa II, tárgyalása után következnek a szerzetesi templomok, majd a rotundák és plébániatemplomok, köztük erdélyiek.

8 A tetőpont a román fejezetben kétségtelenül az „apátsági templomok magyar typusa", amelyhez főleg Lébény, Ják és Zsámbék tartozik, és amelytől különválasztandók az olyanfélék, mint az ócsai, a vértesszentkereszti és a kisbényi templom, mivel „mind a három kereszthajóval bír", - ami az utóbbira nézve nemigen helyeselhető állítás, Mintha Pasteiner fentebb idézett mondatának kifejtését olvasnánk itt - pedig eléggé kétséges, hogy az ő eszméi befolyásolták-e Foerk gondolatait. Ezek szerint a kérdéses típus három fő jellemzője a hajók „olaszos", „egy vonalon való" lezárása, beboltozásuk „egyforma széles mezőkkel, mint az ekkoriban már Franciaországban dívott", valamint a toronyaljak megnyitása a templombelső felé. Ehhez hozzátehetők a külső különféle jegyei, amelyeket - az apszispk ívsoraitól és a lizénáktól a bélletes kapukon át a toronysisakokig Foerk gondosan elősorolt, mielőtt rátért volna Lebenyre. A fő jellemzők a három említett példára - ha eltekintünk a jáki szentélynégyszögtől és attól, hogy itt és Lebenyben a főhajóboltozásnak csak a terve, nem a kivitele igazolható (Foerknek az az elképzelése, hogy a boltozás rendszerével utólag igazodtak volna a meglevő pillérállásokhoz, téves) - érvényesek, de a Lebennyel kapcsolatban említett többire (Kaplony, Aracs, Deáki, valamint a nem is szerzetesi Korpona, Dobroniva) legfeljebb töredékesen alkalmazhatók.

9 1937-ben Bierbauer (utóbb Borbíró) Virgil már tekintélyes kötettel gyarapítptta a szóban forgó műfaj állagát. Ó is építész volt, de nem lépett Foerk nyomdokába. Könyve a Myskovszky előadásával egyező című, a honfoglalás korából - ha nem is a Feszty-körképből kifejtett tárgykörű, és, mint a bevezetésből kitűnik, „hangsúlyozottan nem a magyar építőművészet történetét akarja adni." A szerző Myskovszky magyaros pózán messze túllép: érdeklődését a ház és a „telepedés" formái kötik le, éspedig olyan indoklással, hogy „építészeim