Magyar Műemlékvédelem 1991-2001 (Országos Műemléki Felügyelőség Kiadványai 11. Budapest, 2002)

Voit Krisztina: Édesapámról, Voit Pálról

ÉDESAPÁMRÓL, VOIT PÁLRÓL Dr. Voit Pál 1909. január 29-én született a Szendrő melletti Ivánka pusztán, az uradalmi intéző, Voit Ottó elsőszülött fiaként. Kiadás előtt álló könyvében - „Hét nemzedék - szilvafák nélkül" -, elsősorban az ő családjáról, a „Voltokról", felmenőiről szól: az ágas-bogas, talán tipikusnak is mindható monarchiabeli családról, amelyben a népes rokonsági szálak Pozsonytól Nagyváradig szőtték át, meg át az egykori Magyarországot, némi morva és lengyel vérrel is keveredve. Hivatalnokok, kereskedők, katonatisztek, tanítók, muzsikusok koruk értelmiségi, polgári életét élték, A 19. század második felétől sokan végeztek bár mezőgazdasági akadémiát Magyaróváron, vagy Keszthelyen, és „föld közelben" éltek, birtokossá nem igen lettek, még házasságaik révén sem. Igazi régi polgári család ez, valójában „hét szilvafa nélkül", Amiért külön is figyelmet érdemel, az a kiemelkedő utódnak is szól: Bartók Béla édesanyja, Voit Paula révén ennek a családnak leszármazottja, Talán ez is magyarázza, hogy Apámat kevésbé érdekelhette saját édesanyjának története, Az anyai ágról kevesebb szó esik, bár az ő sorsuk alakulása társadalomtörténeti szempontból ugyanúgy tipikusnak tekinthető, Életvitelük, néhány jellemző tulajdonságuk azonban hatással lehetett az utódokra is, így egészen bizonyos, hogy azt a keménységet és akaraterőt, amely megóvta Apámat a megalázó nehéz időkben, nem csak az immár legendássá vált Voit Paula révén örökölhette, hanem saját édesanyjától is. Gyerekként természetesnek találtam, hogy a nagyanyám, „Mamuka" (született gyergyócsomafalvai Rókay Ilona, akit mindenki csak Húsként emlegetett), havi 180 forintos özvegyi nyugdíja mellett, képes volt úgy gazdálkodni, hogy még a mi támogatásunkra is tellett, amikor Apámnak nem volt állása és a vasúti pályamunkásságra sem találták alkalmasnak. Nem csak a szinte semmiből varázsolt jobbnál jobb süteményeket, karácsonyra szaloncukrot és habcsókos, baracklekváros díszeket, de rendszeresen hozta nekünk azokat a maradékokat, amelyeket a tanácsi 1 forintos ebédekből meg tudott takarítani - és bizony mi sokszor boldogan fogyasztottuk az ínség konyhai eledeleket. Mondhatnánk, sorstársainál szerencsésebb volt, hiszen így ő is valamiféle jelképes öszszegű koszthoz jutott, De még egy csodálatos dologgal is rendelkezett, amit fautalványnak neveztek, és amit egyetlen, de fafűtéses kályhájának köszönhetett. Ebből azután, amikor tüzelőnk sem volt, három darabonként hordta a tűzrevalót, Azért csak ennyit egyszerre, mert a szatyrába több nem fért, és ő sem bírt többet. Ennek az időnek számomra legfenségesebb étke az a disznófejből készült zsíros, a szalonna és a sonka elegye volt, amit mindenféle ügyeskedéssel a szomszédos „Fiiakszériától" szerzett. Rendkívül jó szervező készsége volt, amit a helyi, kőbányai tisztviselőtelep! Oltáriszentség Egyesület elnöknőjeként gyakorolt. És ennek keretében volt alkalma az egykori pezsgő társasági élet visszfényeként kisebb összejöveteleket rendezni. Ilyenkor az idős hölgyek számára készítette kreációit, előkerültek az „aufsatz"-ok, féltett régi tálak, a kelengyébe kapott szerviz megmaradt darabjai. Apám is igazi társasági ember volt. A kollégák és barátok csak Pajának, majd Paja bácsinak hívták, és ő közöttük érezte igazán jól magát; vendéglőkben, kiskocsmákban otthonosan és meghitten mozgott, Szerette a jó borokat, ezért is vett később magának egy kis szőlőt. Élvezte az ételek minden árnyalatát, igazi gourmand volt, aki az új idők minden ellentétével szemben meg tudta őrizni a társasági együttlét valamikori örömeit. Pedig az élet igazán nem kényeztette. Ahhoz a szerencsétlen nemzedékhez tartozott, akiknek a 20. századból minden kijutott. Még az áldott békevilágban született, de mire felcseperedett egy kifosztott, meggyötört országban találta magát. Nem voltak kiváltságai, mert vagyontalan volt, Apja hivatalnoki léte csak külsőségeket jelentett, a középosztályi lét minden napi gondjával. Ez a nemzedék a harmincas évek végén, a negyvenes évek legelején kezdte igazi pályáját, szerezte az első igazi szakmai sikereket, De ezek a pályák hamarosan megtörtek, azoké is, akiket pedig a származásuk miatt látszólag nem ért semmilyen hátrány, vagy üldöztetés. A háborút túlélők nagy-nagy bizakodása, az új, függetlennek látszó szabad demokrácia illúziója, és benne a tettek ideje hamarosan semmivé foszlott, Sokan kötöttek közülük kompromisszumokat és meghajoltak az új, rettenetes, majd „elviselhetőbb" hatalom előtt, így próbálva maguknak nagyobb életteret teremteni. De azok is, akik nem törtek meg, nem hódoltak be, nem mentek külföldre, sok-sok kisebb-nagyobb megalkuvás és ügyeskedés árán tudták csak fenntartani az életüket, családjukat és egész egzisztenciájukat. Örökös ellenszélben alkottak, és hullottak el. Közülük kevesen értek meg olyan magas élet-