Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK

- még elfogadható volt, de amikor az export a nyugati piacokon millió tonna nagyságrendűvé növekedett és ezzel az ország jelentős devizaforráshoz jutott, a gazdaság is exportorientált lett, már nem. A maradék ugyanis a fejlődésében elmaradt hengersorokról került ki, amelyeknek termékei méretpontosság, alakhűség, felületminőség, csomagolás, átmeneti korrózióvédelem, etikettezés tekintetében messze elmaradt a nyugati termékektől. Az átvételi árakba a nyugati kereskedők ezt bekalkulálták; a nyugati feldolgozók meg ilyen „minőség" alapján értékelték a magyar vaskohászat színvonalát. Gyakran előfordult, hogy inkább félterméket (bugát) vásároltak tőlünk, amit korszerű hengersorokon elsőosztályú minőségi áruvá hengereltek. Ez iparpolitika szemlélettel minősítve azt jelentette, hogy Magyarország Nyugatnak buga alakban anyagot és energiát adott el, amire Nyugat értéknövelő technikát vitt rá. A maradék elv legalább annyit ártott Diósgyőrnek, mint a KGST okozta bezárkózás. Ésszerű az lett volna, hogy kedvező körülmények között beszerezhető nyersanyag és energia adta lehetőség kiaknázásához olyan technológiai színvonalra növeljük a nemesacél-hengermű sorait, hogy azokról minden tekintetben kiváló minőségű és értékes acéltermékeket exportálhassunk. Ismeretes, hogy a világpiaci acélárak másként változtak, mint az itthoni - központilag irányított - acélárak. Az 1980-as évek derekán, amikor az acélárak a világpiacon csökkentek, itthon viszont növekedtek, a vaskohászati export erősen veszteséges lett. A konvertibilis fizetési mérleg a 250-300 MUSD-t kitevő bevételt azonban nem nélkülözhette, ezért a költségvetés előbb teljes összegében megtérítette a gyárak veszteségeit, de később már csak részlegesen. Az exportveszteséget különbözőképpen értékelték a kormányon belül is és a közvéleményben is. Az ipari vezetés elrendelte, hogy veszteséges termékeket a gyárak ne exportáljanak. Csakhogy a nem értékarányos belső árrendszer miatt nem lehetett biztonsággal kimutatni, hogy melyik termék veszteséges, melyik nyereséges. A közvélemény meg - sajnos - akkor is hitt és még ma is hisz a médiának, akik vaskohászatunk problémáit előszeretettel indokolják a „vas és acél országa" jegyében „nagyra" kiépített vaskohászat elkerülhetetlen következményeként. Ez utóbbi kapcsán megjegyezhető, hogy akik annak idején az ország egyik vezető politikusának beszédébe beszőtték, hogy Magyarország a „vas és acél országa" lesz, azoknak fogalmuk sem volt a vaskohászatnak a világgazdaságban betöltött szerepéről. A magyar vaskohászok joggal mosolyogták meg a nagyot mondó politikust, hiszen az a vaskohászati fejlesztés, amit akkor a terv tartalmazott, még a középeurópai felzárkózáshoz sem volt kielégítő. Amiatt meg most kell pironkodnunk a világ előtt, hogy még ma is vannak Magyarországon olyan megnyilatkozások, amelyek szerint a magyar gazdaság a maga erejét meghaladó vaskohászatot tartott és tart fenn. Akik ezt állítják, nem számolnak, nem figyelik a nemzetközi gazdasági összefüggéseket és arányokat. Az Egyesült Nemzetek (UN) kiadványaiból a világ tisztán lemérheti, hogy szó sem lehet „hatalmasra kiépített", hanem inkább a termelés tömege, a termékek választéka és minősége tekintetében a világranglistán évről-évre hátrébb sodródó magyar vaskohászatról. A valóság tehát az, hogy Magyarország nem nagy, hanem korszerűségben elmaradt vaskohászatot tart fenn, amely még il-