Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 (Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13; Miskolc. 2006)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK, SZAKMAI ÉRTÉKELÉSEK, ELEMZÉSEK

leszkedett a KGST-orientált iparba, de már nem tud versenyképesen integrálódni az EU magasabb színvonalú iparába. A versenyképességhez nélkülözhetetlen lenne a műszaki-technológiai fejlesztés. A vasgyár jövője évről évre bizonytalanabb, és ez súlyos teherként nehezedik a városra is. Hosszabb távra tekintő gazdaságpolitikára és iparpolitikára lenne szükség, amelyben körvonalazódnék a vaskohászat és benne Diósgyőr jövőbeni szerepe. Tiszteletre és elismerésre méltó politika lehet, hogy egymást követő kormányhatározatok bőkezűen áldoznak tízmilliárdokat veszteségpótlásra és működőképesség megtartására, de nem fogadható el, hogy termelés- és termék-versenyképességet EU-szintre kiépítő fejlesztésre és munkahelyteremtésre tizedanynyit sem fordítanak. A műszaki fejlesztés a versenyképességet szolgálja, a munkahelyteremtés viszont a társadalommal szemben fennálló kötelezettség. E téren is súlyos mulasztások terhelik az utóbbi 10 év kormányait. Az ipari minisztereknek ugyanis tisztában kellett lenniük azzal, hogy a vasgyár személyi állományának (fizikainak és szelleminek) három területen kell munkahelyvesztéssel számolnia: 1. a 15-20 évvel ezelőtti gyárban a szükségesnél 20-25%-kal több volt a munkahely; ezeket akkor is meg kellett volna szüntetni, ha a vertikum változatlanul fennmarad; 2. a vertikumban több berendezést leállítottak, velük számos munkahely is megszűnt; 3. minden műszaki fejlesztés, szerkezetváltás és technológiaváltás lényeges eleme a fajlagos munkaóra felhasználás csökkentése, ezért változatlan vagy növekvő termelés mellett is kevesebb lesz a munkahely. Nem a Vasgyár, hanem a kormány feladata a megszűnt munkahelyek helyett újakat létesíteni! Ezért sem a Vasgyár, sem a város számára nem tett jót, hogy a gyár vezetése és a társadalmi szervezetek nem új munkahelyek létesítéséért, hanem — téves jó szándékból — munkahelyek megtartásáért harcoltak a kormányokkal szemben. Ily módon - akaratlanul - tartósították a műszaki lemaradást; azzal pedig, hogy nem kényszeríthettek ki új munkahelyeket, hátráltatták a térség gazdasági fejlődését. Ami viszont a kormányzatot illeti, arra is ügyelni kell, hogy munkahelyek megszüntetése nem lehet csupán adminisztratív intézkedés, hanem számításba kell venni azt is, hogy a meglévő telephelyek, termelő berendezések, infrastruktúra, szolgáltatási kapcsolatok - mind a nemzetgazdaság beruházott vagyona lévén - minél nagyobb részben hasznosuljanak. A meglévő humánérték, melyekbe szélesen értelmezve, nemcsak a műszaki értelmiség, a tanult és gyakorlott fizikai munkaerő, hanem a tevékenység bármely részéhez szükséges és használható tudást, ismereteket hordozó gazdaságikereskedelmi-, adminisztratív- vagy segédmunkaerő is beleértendő, mindezek - a nemzetgazdaság humán vagyonának szerves részét képezvén - minél kisebb mértékben menjenek veszendőbe. Ha az egyes országokban az egy főre jutó acélfelhasználás (nem termelés!) alakulását nézzük világosan látszik, hogy az 1980-as évek közepén a magyar ipar acélfelhasználásának színvonala még összevethető volt nyugat-európai középmezőnybe tartozó országok feldolgozó iparának acélfelhasználásával. A 10 évvel