Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Dr. Becsei József: Mozaikok az Alföld-kutatás múltjából
A településtörténeti kutatások a magyarországi falupusztulás „klasszikus” korszakának az 1200-1350 közötti időszakot tartja, majd a XIV. század második felétől mintegy másfél évszázadig ennek a helyébe a jobbágytelkek pusztulásának folyamata lépett. E két folyamat a népességnek a legkorábban megszilárdult falusi településekből való eláramlásának a következménye volt. Az elköltözőknek a városok, a mezővárosok (oppidumok), a jó földű, nagy határú falvak, illetve a jobb feltételeket ígérő földesurak adtak megtelepedési lehetőséget. A XIV. század végi mintegy 50 oppidum száma a XV. század végére 800-ra növekedett. (Maksay F. 1971) Az alföldön nagy valószínűség szerint minden 15-25 falu körzetében a mezőgazdasági árutermelés igénye hozta létre az árukereskedelem feladatait ellátó mezővárosokat. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a fontosabb központok jelentős nagyságú határra tettek szert, amelyen a földbőségből következőleg a közösen (nyomáskényszerben) használt földterületeken kívül a szabad foglalás lehetősége is létrejött, melyen a saját tulajdonlás volt érvényben. Ezeken születtek meg a mezei kertek. A jelenlegi földműves tanyarendszer a XVIII. század- középi gazdálkodási és életformaváltásnak a terméke, de előzményei felismerhetők az előző századok határbeli tartozéktelepüléseiben, s gyökerei a XV- XVI. század fordulóján keresendők. Ezért a magyar- országi tanyarendszer alakulásának történeti folyamatát két nagy korszakra lehet felosztani. Az első a mezei kertek megjelenésétől a XVIII. század közepéig tartó kialakulási folyamatot foglalja magába, s három szakaszra osztható, míg a második korszak ez időtől napjainkig tart, ezt nevezhetjük a tanyarendszer időszakának, s négy szakaszra tagolható. A mai tanyarendszert kialakító folyamatban a tömörülést kiegészítő, illetve követő, az óriási határokat tanyákkal telerakó szétszóródásnak volt döntő jelentősége. Az állandóan lakott tanyáknak, a szórványtelepülésnek voltak az előzményei az időszakosan használt, lakott szállások, korai tanyák, amelyek felfoghatók a mezővárosok nagy határain kialakult határhasználati - munkaszervezési rendszer részeként. Maguknak a szórványtelepüléseknek, illetve az eredeti dinamikusabb francia fogalmazásban a szóródásnak (dispersion) Albert Demangeon a következő típusait különböztette meg: 1. ) régi (középkor előtti, koraközépkori) elsődleges szóródás, 2. ) hézagkitöltő szóródás (korábban létesült zárt települések közeiben megjelenő szórványok), 3. ) másodlagos szóródás (amikor zárt településekből költöznek ki a lakosok, akár úgy, hogy az anyatelepülés megmarad, akár úgy, hogy feloldódik a szórványban), 4.) elsődleges, de újkori szóródás. (Mendöl T. 1963, Hofer T. 1974) Demangeon a magyar tanyákat a harmadik típusba sorolta, s a zárt települések másodlagos szóródására éppen a magyar tanyarendszert választotta vezérpéldának, de a magyar tanyarendszernek vannak olyan jellemzői, amelyek a hézagkitöltő szórványok jellemzőivel mutatnak hasonlatosságot. Jelenlegi ismereteink szerint a mezei kertek keletkezésében a szilaj állattartásról az intenzívebb állattartásra való áttérés játszotta a meghatározó szerepet, amit viszont ösztönzött a nyugat-európai konjuktúra. A mezei kertek állattartása a közös legelőből magán- használatba vett legelőn indult meg, ahol is kaszálók, majd földművelésbe vett területek együttesen szolgálták az egész évben eladható állatok tenyésztését. Az ilyen „intenzíven” használt magányföldekre, városadománya földre a pásztorszállás helyett kiköltözött a tüzelős ól, majd az emberi tartózkodásra külön épített kunyhó, végül a ház, amit pl. Kecskeméten már a XVI. század utolsó évtizedétől tanyának neveztek (RÁcz I. 1980). A tanya ezen ősi formájának megjelenése a XV-XVI. század fordulójától igazolható. Elterjedési területük elhatárolása bizonytalan, de Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Abony, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Szeged, Debrecen, Hortobágy, Jászapáti, Pótharaszt (RÁcz I, Solymosi L. 1980) minden bizonnyal bírt mezei kerteket, de a XVI-XVII. század fordulóján ilyet sejthetünk Békés határában is (Becsei J. 1973). A mezei kertek létrejöttét tekinthetjük a tanya-kialakulás első szakaszának, amely a hódoltság előtti időszakot öleli fel. A török hódoltság a XV. század végére kialakult településrendszert megbontotta, s a lakosságot területileg differenciált mértékben lecsökkentette (Frisnyák S. 1990). A legtöbb nagy lélekszámú város a török uralom alatti területen volt (Debrecen nagyváros lett - 15 000 fő, jelentősen nőtt Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Makó, Hódmezővásárhely, Békés, Kiskunhalas, Mezőtúr lakosainak a száma), amelyek lakossága az elpusztult falvakból duzzadt fel (Makkai L. 1961). Azok a városok (Szeged, Csongrád, Gyula, Kalocsa, Szolnok) ahova törökök költöztek az alföldi fejlődéstől eltérő utat jártak be. Makkai László újabb véleménye szerint „...a népesség török kori pusztulása nagy volt ugyan, de aligha szorította a lélekszámot a Mátyás-kori mintegy négymillió alá, a természetes szaporulatot fölözte le... A török kor kétségtelenül hozott demográfiai és földrajzi változásokat, éspedig a kettőt egymással szoros kapcsolatban, de nem 42
