Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
KÖZLEMÉNYEK - Dr. Becsei József: Mozaikok az Alföld-kutatás múltjából
a teljes elnéptelenedés, hanem a népességeloszlás megváltozása, még inkább a népességcsere és az azzal járó másféle gazdálkodásra való áttérés miatt." (Makkai L. 1985) Témánk szempontjából ennek az a jelentősége, hogy a népesség a nagyobb településekbe futott össze, melynek eredménye, hogy az alacsony településsűrűség és a magas népsűrűség következtében nagy, sőt óriási határú települések jöttek létre (Kecskemét félmillió, Hódmezővásárhely negyed- millió, Nagykőrös 200 000 hold). Végső soron pedig hazánk e nagytáján a mezőgazdasági népesség jobban koncentrálódott, mint más tájakon. Részben a fenti folyamatok, részben a korábbi állapotból örökölt jogok következtében az alföldi települések sajátságos jogállásban voltak. Ebben a tekintetben is differenciált volt a kép, hiszen a Jászkun és a Hajdú- kerület kollektív jellegű nemesi szabadságjogokkal rendelkezett. A hajdúk városai - Debrecent körülvéve - a Tiszántúlon helyezkedtek el, a Nagykunság ugyancsak a Tiszántúl északnyugati részét foglalta magába, míg a jászok területe és a Kiskunság a Duna-Tisza közén Jászárokszállástól Kiskunhalason át Szeged szomszédságáig, Dorozsmáig terjedt. Közös kiváltságokat élveztek a Bács-Bodrog megyében szervezett határőrvidékek, ezen túl már a török hódítás előtt mentességeket élvezett több alföldi város (Debrecen, Szeged, Kecskemét, Szabadka, Nagykőrös). A XVIII. század elején-közepén újratelepült városok is igyekeztek azt a taksás-árendás viszonyt biztosítani maguknak, amelyet a megmaradt városok a török korban sem vesztettek el (RÁcz 1.1980). E szabadabb jogállapot egyrészt - egyes városoknak - biztosította, hogy földterületével szabadon rendelkezzen, másoknak, a földesúri tulajdonban lévőknek, pedig, hogy a határhasználatot a közösség maga szabályozza. A nyomásos földhasználat és az ezzel összekapcsolható vetéskényszer és egyéb szolgalmak hiánya azt is jelentette, hogy a szabad földhasználat is érvényesülhetett a szántóföldek övezetében, de legalább abban a részében, ahol tanyák keletkeztek. Ebben a tekintetben is differenciált képet mutatott az Alföld. A történelemtudomány a határhasználatnak négy alföldi variációját mutatja be (Orosz 1.1980). Az egyikben a határ egészét két vagy háromnyomásos rendszerben művelték, s így itt tanyakeletkezésre csak a XIX. század második felétől került sor. A szabadfoglalásos rendszer szabályozása révén nem jött létre nyomásos rendszer, s így itt szántóföldi tanyák kiépülése következett be. A harmadik típusban vegyesen osztották fel a határt: általában a szántó- terület belső övét nyomásos rendszerben (nyomásföldek), míg a külső területeket egyéni tulajdonként szállásföldek) használták, s itt épültek fel az első tanyák. Végül a negyedik típusban a „saját" határt nyomásos rendszerben, míg a bérelt pusztákat úgy használták, hogy azokon tanyák jöhettek létre. A fenti körülmények azt eredményezték, hogy a tanya-kialakulás második (a hódoltság idejében) és harmadik szakaszában, a XVI. század első harmadától a XVIII. század közepéig az Alföld azon területein, ahol a természeti feltételek (árvízjárta területek, homokvidékek, erdő borította részek), valamint a határ használatának rendje nem emelt gátat a tanyakeletkezés folyamata elé, mindenütt megszülettek a tanyák. A második szakaszban a megmaradt települések határában ment végbe a tanyák kialakulása, míg a harmadikban az újratelepült városok is ezt az utat járták (ezek egy része telepítésekkel népesedett be), s átfogó rendszerré ekkor vált a tanyarendszer. Számszerű elterjedésükről képet alkothatunk a II. József-kori első katonai térképfelvételek adatai alapján, például Békéscsabán 173, Békésen 263, Hódmezővásárhelyen 335, Nagykőrösön 249, Karcagon 218, Cegléden 500 tanyát, és mintegy ezret számolhatunk meg a térképen Kecskemét határában. Jelentős volt a számuk Szegeden, Csorváson, Nagylakon, és minden bizonnyal Szabadkán, Zomboron, Újvidéken is. 43
