Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 17. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2008)
IRODALMI FIGYELŐ - Géczi Róbert: llyés Zoltán: A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben
Ilyés Zoltán A GYIMESEK AZ IDŐ TÜKRÉBEN A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben Disszertációk az Eszterházy Károly Főiskola Földrajz Tanszékéről I. Eszterházy Károly Főiskola, Eger, 2007., 191 p. A társadalom- és kultúrtörténeti kutatások általában országos vagy regionális szinten közelítik meg tárgyukat, aminek nagy előnye, hogy átfogó és egységes képet rajzolhatnak valamilyen kor társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyairól, de ugyanakkor kevésbé alkalmasak a helyi sajátosságok feltárására és megragadására. Azt az űrt, amit az általános társadalom- és kultúrtörténeti kutatás hagy(hat) a kisebb területi egységek megismerésében kitöltheti a hely- és kistáj-történetírás, a falu- és tájmonográfia, melynek elsődleges feladata, hogy szem előtt tartsa a legkisebb társadalmi képleteket, a legtöbb alkalommal mozaikszerűen jelentkező tájiságot és az egyediséget. Ennek a kihívásnak felel meg az Ilyés Zoltán által jegyzett kötet, melynek célkitűzéseit a lehető legpontosabban fogalmazza meg a szerző: „Munkánkban a természeti adottságokat is számbavevő komplex megközelítésmód igényét nem feladva, döntően a tájat használó, szociokulturálisan és gazdaságilag meghatározott társadalom tér- és tájformáló hatását szem előtt tartva, a történeti kultúrföldrajz, az alkalmazott történeti földrajz, a történeti és a recens jelenségek felé egyaránt forduló kultúrkutatás, az ökológiai antropológia és a történeti ökológiai interdiszciplináris megközelítésmódjával, rendszerszemléleti igénnyel kívánjuk számba venni a Tatros felső vízterületének kultúrföldrajzi jellegzetességeit és értékeit. Ezen túlmenően jellegzetes forma- és elemegyüttesek bemutatásával ajánlásokat teszünk a tájvédelem, a tájtervezés és az ökomuzeális hasznosítás számára." A disszertáció megvédése és e kötet megjelenése között eltelt egy évtized alatt az erdélyi, főleg a székelyföldi turizmus fejlődésével párhuzamosan egy újabb cél is körvonalazódott: „hozzájárulni a gyimesi kultúrtáj differenciáltabb megértéséhez, és a kultúrtáji elemek mértékadó örökségesítéséhez, bemutatásához. Szerény célként végül azt is megfogalmazzuk, hogy a helyi érdekekre és a helyi «kishagyományra» alapozó tájvédelem, örökség-menedzsment ne legyen kritikátlan kiszolgálója a Magyarországról jelentkező folklorisztikus, romantizáló és olykor «nagymagyar» igényeknek". A tizennégy fejezetből álló kötet az előszó és a célkitűzések megfogalmazása után egy „diszciplináris és alapfogalmi’’ résszel indul. A szerző röviden bemutatja a kultúrföldrajz önálló tudományággá való alakulásának mozzanatait, definiálja a fogalmat, rámutatva, hogy a kultúrföldrajz a társadalmi tudományok és a geográfia határán elhelyezkedő diszciplína, amely a közösségek és társadalmak lokális, regionális és nemzeti szintű identitására fókuszál, központi hangsúlyt helyezve az ember és környezete közötti kölcsönös kapcsolatra. Ezek után a magyar kultúrföldrajzi kutatások főbb művelőit sorolja fel, akikről elmondható, hogy számukra közelebb állt a német iskola gondolatvilága és ignorálták a francia, zömmel Vidal de la Blanche neve által fémjelzett műhely elképzeléseit. Ilyés ZoLTÁNnak azonban mindenre kiterjed a figyelme, nem feledkezik meg a francia iskola kultúrökológiai szempontú megközelítésének megemlítéséről sem. Tisztázza továbbá a történeti földrajz, az antropogén geomorfológia, a kulturális és történeti ökológia fogalmait, majd 129
