Dr. Kubassek János (szerk.): Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 15. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 2006)
KÖZLEMÉNYEK - Dr. Lovász György: Bulla Béla és a magyar tájkutatás
Kommandói-medence, 1943. Erdély (Fotó: Bulla Béla) Amint a fentiekből látható a három nagy területet Hunfalvy változó mértékben tagolta kisebb egységekre. A Bakonynak a legrészletesebb a tagolása. A Balatonmelléki-dombvidék tagolása viszont teljesen hiányzik. Ezek a különbözőségek feltehetően az ország területének nem igazán részletes terepi ismeretéből adódnak. Ennek tudható be, hogy pl. a Zselicet, a Tolnai-dombságot, és a Mezőföldet nem említette egyetlen nagy tér-egységben sem. A Szekszárdi dombvidéket pedig hegycsoportnak nevezi, nyilvánvalóan csak térképi tanulmány alapján. Nevezéktani szempontból figyelemre méltó, hogy a földrajz korai fejlődési időszakában a Kisalföldet még Pozsonyi síkságnak, a Nagy Alföldet pedig pesti alföldként írja le. Területi beosztása - mai megítélésünk szerint - hézagos. A jellemzése pedig - amint korábban említettük — elsősorban morfográfiai, és kisebb mértékben geológiai. A hazai föld természeti földrajzi területegységeinek újabb meghatározása mintegy fél évszázaddal később jelenik meg, a geológusból geográfussá lett Prinz Gyula 1914-ben megjelent „Magyarország földrajza” (alcíme: A magyar fold, és életjelenségeinek oknyomozó leírása) című munkájában. Amint a könyv előszavában olvasható, a szerző, - aki ekkor egyetemi magántanár, és a polgári iskolai tanítóképző intézet tanára - elsősorban növendékeinek írta, de használhatják a „középfokú iskolákban működő tanáraink, és tanítóink is”. Prinz maga sem tartotta munkáját befejezettnek; sőt, mint írta „egész fejezetek kidolgozatlanok, hiányosak, temérdek pótlást, és javítást igényelnek". Az előszó hangvételéből egyértelmű, hogy szerzője a földrajztudományt tanítók, és művelők számára írta. A könyv kiválóan mutatja, hogy akkor a természeti földrajz tér-kategóriái már jelentősen „közelítenek” a maiakhoz. A legnagyobbak az alábbiak: 1. ) Az Alföld, 2. ) az Alföld északi peremhegysége, 3. ) a Nyugati-középhegység, 4. ) a magyar Alpok, és 5. ) a Dunántúli-dombság Ezeket a területeket Prinz is kizárólag litológiai és morfográfiai adatokkal jellemzi. Új színként jelenik meg a területek geomorfológiai viszonyainak igen vázlatos leírása. Hasonló tematikával taglalja a nagy terek kisebb részeit is. A terek genetikájára utaló információi — mai szemmel - kissé következetlenek, ami minden bizonnyal a hiányos kutatási eredmények következménye. Például a Maros hordalékkúpját említi, de a mellette fekvő teret, a Körös- és a Zagyva-Hortobágy térségét már síkságként definiálja. Az előző tér-felosztáshoz viszonyítottan figyelemre méltó változás, hogy az ún. nagy tereket alkotó kisebb területek száma növekszik. Ez nyílván az országterület egyre részletesebb megismerésének eredménye. Prinz geológus alapműveltsége és szemlélete nyilvánul meg abban, hogy a Visegrádi-hegységet az Alföld északi peremhegységéhez sorolja, nyilvánvalóan a kőzettani felépítésre hivatkozva. Nevezéktani érdekességként említhető egyrészt az, hogy a Dunántúli-középhegységet Nyugati-középhegységnek nevezi, és a Bakonyt Bakony erdőként említi. A magyar Alpok részének tekinti nemcsak a Soproni- a Kőszegi-hegységet, de a Ruszti-dombsort, és a Répce-medencét is. Pannonhalma-Sokoróalja térségét és a Tatai-domb- sort a Győri-medence részeként írja le, mint a medencéhez tartozó délkeleti dombságot. A Délvidéki-szigethegységeknek a mai országterületen fekvő részeként említi a Mecsek-hegycsoportot, amibe beleérti a Villányi-hegységet is. Ez a térfelosztás tulajdonképpen legfőképpen szerkezeti-morfológiai alapon készült. Prinz 1914-ben feltehetően még mindég országrészeknek nevezi a fent említett területeket. Erre a könyv „országrészek és vármegyék topográfiája” fejezetcímekből következtetünk. 24
