Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 6. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1989)
ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Krizsán László: A kilombók világa
Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 6. szám, 1989. p. 21—24., Érd A KILOMBÓK VILÁGA Tisztelgés Magyar László előtt, szobrának Dunaföldvárott történő felállítása alkalmából Dr. Krizsán László ÖSSZEFOGLALÁS Afrikában a rabszolgakereskedelem évszázadaiban kilombó-települések alakultak ki. A kilombókat szökött rabszolgák vagy a rabszolgaság elől menekülő (falu) közösségek hozták létre, és e mikro-társadalmakban a demokratizmus és az önigazgatás addig nem ismert formái valósultak meg. A kilombó-társadalmakban mikro arányokban megjelent az együvétartozás és a sorsközösség tudata, ami a kilombók népeinek belső integrálódása irányában hatott. A kilombók — lakóik rejtőző életmódja miatt — a gazdaság fejlődését erősen korlátozták. A kilombók intézményét a Dél-Amerikába hurcolt afrikai rabszolgák új hazájukba is magukkal vitték. A kilombók a rabszolgaság elleni tiltakozás sajátos eszközei és formái voltak. A fekete kontinens múltjával foglalkozó történeti irodalomból teljességgel hiányzik egy igen fontos és az afrikai népek társadalmainak formálódásában gyakran meghatározó szerepet betöltő afrikai feno- mén, a kilombók intézményének és a kilombó közösségekben kialakult sajátos tulajdon- és társadalmi formák, valamint életkörülmények vizsgálata. A „quilombo” (átírásunkban: kilombó) portugál szó. Jelentése: szökött rabszolgák szálláshelye. Az elnevezés ugyan a portugál nyelv brazíliai állagából ered, ám a kilombók keletkezési helye, ennek ellenére nem Brazília, hanem Afrika. A név brazíliai vonatkozása viszont azt bizonyítja, hogy a kilombók intézményét az Újvilágba hurcolt afrikai rabszolgák új hazájukba is magukkal vitték. A kilombó telepek lakossága két fő forrásból képződött: a.) az uraikat egyénileg elhagyó rabszolgákból; b.) a rabszolgaság elől tömegesen menekülő szabad közrendűekből. A kilombókban különleges, új életvitel, a „rejtőző” életmód alakult ki, és a mindig véres megtorlással végződő rabszolga-felkelésekkel szemben a rabszolgaság elleni tiltakozásnak egy új, fejlettebb és mindenekelőtt: hatásosabb formája valósult meg. Az együttélést önkéntesen vállaló ezen mikro- társadalmakban a létezés alapját a közös és mindenkire kötelező munka képezte. Az elöljárókat szabad választással, a bizalom és rátermettség alapján állították a közösség élére. Mintha az ősközösség társadalmi szervezete éledt volna újjá a kilombókban a XVIII—XIX. század fordulóján. A kilombókban — noha csupán parányi méretekben — az afrikai népek bizonyos belső integrálódása ment végbe. A számos törzsből verbuválódott népesség egymásrautaltsága és sorsközössége kialakította a „nemzetté válás” távoli és ma sem befejezett folyamatának első gyenge csíráit. A kilombókról a magyar Afrika-irodalomban az első tudósítás Magyar Lászlótól származik. 1849- ben, a Bihé felé haladó karavánnal érintette Tumba helységet. „Tumba a Bulumbulu puszta közepén magasló halom tetején épült, környezve incendera fáktól, mintegy 800 gunyhója van, lakossága a már említett tartományokból idefutott, s letelepedett szökevényekből áll, kik régi szokásnál, vagy valamely babonánál fogva a szomszéd népektől nem háboríttatnak, mint egykor a rómaiaktól tiszteletben tartott men- helyek lakói, magok választotta főnök patriarchalis igazgatása alatt élnek, mindazáltal a bihéi fejedelem felsőségét ismerik el, s neki adót és katonát adnak. Földmívelés — kereskedés — meg vadászatból élnek, az idegenek iránt nyájasak és vendégszere- tőek.”1 A kilombókat általában olyan helyen építették fel, ahonnan jó kilátás nyílt, és ahonnan, szükség esetén, gyorsan elmenekülhettek egy másik felség- területre. A rabszolgaság elől tömegesen menekülő falvak lakossága viszont olyan területet választott, amely biztos menedéket nyújtott, azáltal, hogy valami természeti csapás vagy mostoha környezet távol tartotta a rabszolgavadászokat. 21
