Lendvai Tímár Edit (szerk.): Germanus Gyula. A tudós és az ember (Érd, 2009)
Zarándoklatok; Tudományos munkássága (1934-1965)
Arábia földrajzi leírója Germanus Indiában tért át a mohamedán hitre, s ez tette lehetővé egész további életútját meghatározó, 1934-es, első mekkai zarándokútját. Ezen utazásra való felkészülés, valamint személyes tapasztalatainak gyümölcse a geográfia számára egyik legértékesebb munkája, mely Arábia földrajza címmel az Allah Akbar! című kötetében jelent meg első ízben. A tanulmány magyar nyelven kitűnő természetföldrajzi áttekintést ad Arábiáról, mely akkoriban szinte teljesen ismeretlen volt a magyar olvasók előtt. Érdemes idézni ebből a fejezetből, mely tükrözi Germanus földrajzi ismereteit és szintetikus látásmódját, valamint azt, hogy alaposan bejárta a területet, s igen sok személyes megfigyelést tett. (gy ír a beduinok ősi földjéről: „A Nefúd szó arabul annyit jelent, mint az Elfogyó, mert a száraz időszakban csak sivár homokpuszta, de amikor az eső átáztatja, sivár talaján buja legelők zöldülnek ki, és a tevék és juhok boldogan rágcsálják puha füveit, cserjéit. Az arab törzsek ilyenkor sietve fölkeresték ezeket a gyorsan letarolható legelőket, és gyakran véres harcokat vívtak azok birtokáért. Ezek a legelők a homokbuckák, és homokhullámok (dűne) tengere között terülnek el. „A nagy Nefúd a térképen nézve tojás alakú, 70 000 km2 nagyságú vörös homokpuszta; dűnéi 90 m magasságra emelkednek, s a homok tömege helyenként 200 m mély. Ez a nagy Nefúd lassan húzódik hosszú sávokban a keletre fekvő kis Nefúdba, vagy Dahnába. Ezen puszták homokját a szél sok száz kilométernyi távolságból hozza nyugatról. Évezredek viharai elhordták az eső és a nap által elmállasztott földfelületet, és a finom, éles homok az útjában talált hegyoldalakat súrolta, csiszolta, fényesre mosta, és ami nem tudott ellenállni felhámjából, az versenyt rohant a széllel s maga is tovább folytatta a lehordás gigászi munkáját. A keményebb kőzetek dacoltak a homokzápor erejével, és mint a múlt tanúi, ma is kiállnak a lassan hullámzó, változó homoktengerből... A szél iránya meglátszik a Nefúd-sivatag dünéinek patkó alakú félkörein, amelyek kelet felé nyílnak. E homokhullámok kelet felé meredeken emelkednek, s nyugat felé fokozatosan lejtenek. Némelyik oly magas, hogy feneke leér a puszta kőzetig. Az arabok ezeket a patkókat faldzsnak nevezik, s keletkezésük sokáig rejtélyes volt a geográfusok előtt. A Nefúd homokja kétféle: a durvább és sötétebb színű homok a nyugati, a finomabb és világosabb szemek a keleti végeken találhatók "7 * Germanus Gyula a továbbiakban vázlatos képet ad az Arábiai-félsziget geológiai felépítéséről, gránitképződményeiről, kristályos paláiról, valamint a vulkanikus bazalttakarókról. Földrajzi leírásait részben az angol nyelvű szakirodalom ismerete, részben saját megfigyelései alapján fogalmazhatta meg, melyek pontos forrásait utólag nehéz meghatározni. így ír a déli hidzsázi partokról: „....a Tiháma mélyedés korall- és homokrakodásokból áll. Helyenként, ahol az éles peremű mészkő kikopott, tisztán látni az alatta fekvő kőzetet. A Tuwaik-hegység hatalmas homokkő sánc, amelyet mészkő fed. Jemenben ugyancsak jurakorszakbeli mészkő és agyag fedi az alapkőzetet, helyenként kréta és homokkő található bazalt trappal borítva. A geológiai és tektonikus alakulat arra enged következ7 Germanus Gyula: Allah Akbar! Budapest, 2004. Palatínus Kiadó, A Kelet hívó szava, első könyv, Arábia földrajza 2. fejezet 99-100. oldal tetni, hogy Arábia aránylag fiatal képződmény a földkéreg történetében. Egy bizonyos: eredetileg Arábia a szemben fekvő Afrikával összefüggő egészet alkotott. "s 7 * A kitűnő leírás a műhold felvételek korszaka előtt készült, s találó, a mai napig helytálló képet ad Arábia felszínéről. Germanus külön részletesen értekezik arról, hogyan alakultak ki a földtörténeti okokra visszavezethető orográfiai szintkülönbségek, s milyen múltbéli földtani kapcsolatok mutathatóak ki Arábia, illetve Omán és a perzsiai partvidék kőzeteivel. Arábiát geológiailag Afrikát és Ázsiát összekapcsoló hídként írja le, megjegyezve, hogy Arábia geológiai szerkezete Indiára emlékeztet. Külön értekezik a sarmokról, Arábia nyugati partvidékének észak-déli irányban futó bevágódásairól, s külön kitér arra is, hogy ezek a felszínalakulatok egy korábbi pluviális időszak völgyképződményeiként értelmezhetőek. Részletesen ír a vádikról, az időlegesen vízzel telített, kiszáradt folyómedrekről, s ezek vízválasztó rendszereiről. Következtetését is megfogalmazza, mely szerint: „E kiszáradt hatalmas (a wádi Rumma 1400 km, a wádi Hamd 800 km) folyómedrek arra engednek következtetni, hogy eredetileg Arábia nem volt oly száraz földrész, mint ma, és több nagy folyó hatolt át rajta, és a pluvialis korszakban Arábia felülete magasabban feküdt."9 A leírásból kitűnik, hogy Germanus Gyula földrajzi összefüggéseiben igyekezett megismerni Arábiát, mely a magyar olvasók előtt akkoriban szinte teljesen ismeretlen volt. Külön ír a rendkívüli szárazságról, jellegzetességeiről, azok okairól. A növényvilágot a földrajzi tényezők hatásával magyarázva írja le igen érzékletesen, számos példával élve. A természetes állatvilág elterjedését és jellegzetességeit ugyancsak földrajzi tényezők tükrében ábrázolja. Találó megállapításként fogalmazza meg: „Az emberi kultúra is a természet viszonyai szerint nagyon változó Arábiában. Míg Dél-Arábiában kilencemeletes palotákat és várerődöket építettek, mint valami őskori Chicago, addig a puszta beduinjai a hasukon feküdtek, hogy ne érezzék az éhséget."10 Germanus Gyula történeti földrajzi összefüggések számos példájával illusztrálva mutatja be Arábia felfedezéstörténetét. Egyik kedvence volt a mohamedán földrajzi író és világutazó, Ibn Battuta, aki 1328-ban eljutott Jemenbe és Ománba, s akit Germanus az első arábiai tudományos kutatónak nevezett. „Kik jártak Arábiában?" című fejezetben a portugál Peter de Couillon 1487-es utazásától a dán földrajztudós, Niebuhr 1761-es 8 Germanus Gyula: Allah Akbar! Budapest, 2004. Palatinus Kiadó, 101. oldal 9 Allah Akbar! id.mű: 103. oldal 10 Allah Akbar! id.mű: 106. oldal 48 Wádi Hamd-oázis
