Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)

A KULISSZÁK MÖGÖTT - Történetek, anekdoták a múzeumból (KUBASSEK JÁNOS ÉS LENDVAI TÍMÁR EDIT)

laktunk. Este elmentünk sétálni a Nílus partjára. A rendőrség elegáns éttermének impozáns épülete előtt az ajtóban álló egyenruhás férfi mosolyogva kérdezte, óhajtunk-e krokodilt venni? A kérdés váratlanul ért és szinte hihetetlennek tünt. Valami furcsa kíváncsiság fogott el, s elég meggondolatlanul azt válaszoltuk, hogy igen. A férfi eltűnt egy ajtó mögött, s csakhamar megjelent, kezében egy hatalmas, füstös-kormos tepsivel, melyben két, egyenként húsz-huszonöt centiméter hosszúságú krokodilkölyök mozdulatlanul figyelt. Először azt gondoltam, hogy élettelen preparátumok. De ahogy feléjük nyúltam, villámgyorsan az ujjam felé haraptak tűhegyes fogaikkal. - Ilyen alkalom az életben még egyszer nem lesz! Meg kell vennünk a krokodilokat! Otthon majd a budapesti állatkertnek ajándékozzuk a kis fenevadakat, de néhány napig Tamás fiúnk szobájában lehet, s örülhet neki a gyerek. - jutottunk a sorsdöntő elhatározásra. Ezzel megpecsételődött a két kis krokodil sorsa, és kis híján a miénk is. Rövid alkudozást követően megállapodtunk nyolcvan fontos vételárban, mely akkoriban 25 USA dollár lehetett. Még arab nyelvű igazoló papírt is kaptunk, mely szerint a két krokodilt törvényesen vásároltuk a rendőrség éttermében, és készpénzben kifizettük érte a vételárat, azaz nem loptuk... (Az írást bemutattuk Kairóban, a Magyar Nagykövetségen, ahol az arabul kitűnően tudó diplomata, a Germanus-tanítvány Juhász Ernő értetlenül mondta: „Ez valami tréfa lehet! Az van a papíron, hogy az asszuáni rendőrség eladott két magyar turistának két krokodilt 80 fontért, és kérik a hatóságokat, ne vegyék el tőlük az állatokat. Szóval nagy butaság van ezen a papíron." — mondta. Szavait megerősítette kollégája, Papp Endre követségi tanácsos. Mindkettőjüket megnyugtattam, nem vicc az írás, valóban vettünk két élő krokodilt az asszuáni rendőröktől.) A két krokodilt a rendőrök szudáni csempészektől kobozták el, s úgy gondolták, így lehet a legegyszerűbben megszabadulni a terhessé vált állatkáktól. Az első gondunk az volt, miben vigyük el a két krokit? A rendőrök segítőkészek voltak, a késő esti órákban gépkocsiba ültettek, s együttesen bejártuk a bazárt, hogy valami szállítóalkalmatosságot vehessünk. Ölünkben a füstös-kormos tepsivel, benne a két kis krokodillal autóztunk a sötét bazárban. Az álmukból felkeltett, de készséges bazárosok ajánlottak üveg akváriumot, mosóteknőt, vajlingot, főzőkukát, bádog locsolókannát, vesszőkosarat, alumínium teásedényt, sőt fából esztergált gyermekbölcsőt is ránk akartak tukmálni. Egy bolt hátsó traktusában összedrótozott szájú, facölöphöz kötözött méteres élő krokodilt akartak még ránk sózni, ráadásként.. .Végül nem sokkal éjfél előtt sikerült egy piros, fehérfedelű, műanyag vödröt vennünk a krokodilszállításra. A fedélen több lyukat fúrtunk, hogy kapjanak levegőt az állatok. Az ezt követő napok a két krokodil istápolása jegyében teltek el. Először is a Hotel Continental szekrénye alatt található, szekrénylábat helyettesítő két téglát vettem ki, az egyiket a lapjára állítva visszatettem, a másik a vödörbe került, hogy a vízzel telt vödörből legyen hová mászniuk, ha szárazságra vágynak. A piros vödör — benne a krokodilocskákkal - ezt követően mindennap velünk volt. Hagyományos nílusi vitorlással, felukkával így hajóztunk négy napig. Piros vödörrel a kezünkben jártuk Kom Ombó, Edfu, Esna, Luxor műemlékeit és múzeumait. A csomagjainkat beadtuk a múzeumi ruhatárakba, de a piros vödröt soha! A luxori szálloda éttermében apró darabokra vágott nyers húst kértünk. A pincérek megrökönyödve néztek, milyen barbár alakok lehetünk. El kellett magyaráznunk, hogy a hús a krokodiljainknak kell, melyek a szobánkban vannak. Nem hitték el, de amikor feljöttek és meglátták a harci pózt felvevő, fürge állatkákat, sikoltozva rohantak ki...