Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)

RÓLUNK ÍRTÁK - Balázs Dénes - ahogy mindmáig emlékezetemben él (MARTINOVICH SÁNDOR)

Ehhez hozzájárult a kényelemről való lemondás és a kockázatvállalás közös elfogadása. Ekkor lett számomra igazán érthető, hogyan tudta a sokak szerint kivihetetlennek látszó korábbi, majd későbbi utazásait is sikeresen végigjárni. Közel öthetes utunkat a helyi közlekedési eszközök: vonat, autóbusz igénybevételével, de legtöbbször autóstoppal: kamionok rakodóterére felkapaszkodva tettük meg. Utastársaink az oázisok lakosain kívül legtöbbször pásztorok közül kerültek ki, akik állataikkal: kecskéikkel és birkáikkal szálltak fel a járművekre. Éjszakai szálláshelyeink igen változatosak voltak. Aludtunk vasútállomás poggyászmegőrző helyiségében, csendőrlaktanya udvarán felállított sátorban, a kamionok nyitott platóján tornyosuló csomagok, vagy éppen két kecske között, a Hoggar-hegységben, több napos gyalogtúránk alkalmával, pokrócba csavarva a hideg, kemény sziklafelszínen. A szálláshelyek megválasztásában Dénes igen körültekintő volt. „Sohasem tudhatjuk, hogy éppen biztonságos helyen vagyunk-e? Az alvó ember kiszolgáltatott helyzetben van, nagyon óvatosnak kell lennünk!" — figyelmeztetett több ízben. Éjszakai izgalmas perceket csak egy alkalommal éltünk át, éppen akkor, amikor úgy véltük, hogy teljes biztonságban vagyunk. Tammanrassetbe a koraesti órákban érkeztünk. A település központjában, a csendőrség közelében szálltunk le a bennünket szállító kamionról. Dénes az épület közelében álló csendőrtől érdeklődött szálláslehetőség felől, aki azt tanácsolta, hogy mivel már nagyon késő van, állítsuk fel sátrunkat a csendőrség tágas udvarán. Ajánlatát örömmel fogadtuk. Gyorsan behurcoltuk csomagjainkat, és mielőtt a teljes sötétség bekövetkezett volna, felállítottuk sátrunkat, bekaptunk néhány falatot, és máris álomba szenderedtünk. Alig egy-két órát aludhattam, amikor Dénes rázására ébredtem fel. „Valaki közelít a sátrunkhoz" - súgta a fülembe. Valóban. Én is hallottam a földre hullott, száraz pálmaágak reccsenését. Nincs semmi kétség, valaki felénk lépdel. Mi lesz, ha ránk borítja a sátrat, villant át agyamon. „Már kivettem hátizsákomból a késemet és a zseblámpát — súgta Dénes - ha ránk támad, a szemébe világítok, te is vedd elő a késedet, így védekezzünk!" Én is megragadtam késemet, és feszülten figyeltünk. Csend lett, majd a reccsenések fokozatosan távolodni kezdtek. „Visszavonul" — súgta Dénes és megkönnyebbülve sóhajtott. Mindketten megnyugodtunk, de virradatig nem jött álom a szemünkre. Reggel, miután sátrat bontottunk és összepakoltuk csomagjainkat, az előző este megismert csendőr jelent meg az udvaron „Jó reggelt, örülök, hogy kipihenték magukat, - üdvözölt bennünket, - az éjjel személyesen is meggyőződtem, hogy mélyen és nyugodtan alszanak." Dénessel csak összenéztünk és mosolyogva köszöntük meg a csendőr figyelmességét. Autóstoppos teherautóink vezetői hithű muzulmánok voltak, akik vallásuk parancsának megfelelően naponta többször imádkoztak. Ekkor az autó leállt, a gépkocsivezető és a többi utas leszállt, majd napkelet irányában többször földre borulva mondták el imájukat. Kihasználva a lehetőséget ilyenkor mi is gyorsan leszálltunk, kőzet- és talajmintákat gyűjtöttünk, naplófüzeteinkbe beírtuk legfontosabb megfigyeléseinket. Kamionos utazásaink során, mind utastársaink, mind gépkocsivezetőink csodálkozva szemléltek bennünket. Nyílván szokatlan volt számukra, hogy ezek az európainak kinéző emberek nem Land Roverrel közlekednek, és ez valószínűleg némi rokonszenvet ébresztett bennük. Egy alkalommal az egyik kamion vezetője kuszkuszos étkezésre hívott meg bennünket. Körülültük a tábothelyet, és figyeltük miként készíti a sivatagi ebédet. Rémülten vettem észre, hogy az ételbe kerülő húsdarabokat abból a birkacombból szeletelte, amelyik egy dróttal volt felfűzve a kocsi vezetőfülkéjére, rajta több tucat légy telepedett meg és utazott velünk. Amikor venni kellett az elkészült ételből, Dénes észrevette habozásomat és odasúgta: „Nem szabad őket megsérteni, nyugodtan vegyél