Lendvai Timár Edit szerk.: 25 éves a Magyar Földrajzi Múzeum (Érd, 2008)

A MÚZEUM - A gondolattól a megvalósulásig (A múzeumalapítás útvesztői) (KUBASSEK JÁNOS)

tartalmazott magyar utazóktól (Baktay Ervin, Réthly Antal, Ligeti Lajos, ifi. Lóczy Lajos stb.) származó hagyatékot is, de szervezeti kereteket nem tudott teremteni a gazdag anyag bemutatásához. A második világháborút követően hosszú időre felfüggesztették a Magyar Földrajzi Társaság működését. Az 1960-as évek közepén Kádár László professzor próbálta ismét megvalósítani a szép tervet, de jó szándékú törekvése nem vezetett sikerre. Ilyen előzmények után határozta el Balázs Dénes, hogy menti a menthetőt, s az utolsó előtti pillanatban, 1978 őszén cselekvésre szánta el magát. Magányos, hátizsákos expedícióin eljutott öt kontinens számos zugába. Egzotikus néprajzi tárgyakat: pápua kőbaltát, busman íjat és mérgezett nyílvesszőket, tubu teve tejtartót, melanéz csigapénzeket, enga nők füszoknyáját, tengeri csigákból és trópusi fák magvaiból készült nyakláncokat, orrba és fülbe való díszeket hozott távoli világrészekről, melyek otthonát múzeumi hangulatúvá varázsolták. Barátja és kollégája, Martinovich Sándor térképésznek — akivel együtt járták be a Szahara legvadabb vidékeit — a felesége, Kati vetette fel a gondolatot, hogy kiállítást kellene rendezni ezekből az egzotikus tárgyakból. A Martinovich család otthonában is több afrikai szobor és maszk adott ízelítőt a fekete kontinens tárgyi világából. Balázs Dénes számos magyar utazó nyomdokain megfordult világjárásai során. Jelky Andrástkövetve barangolt az Indonéz-szigetvilágban, a Széchenyi—Lóczy-expedíció útvonalát érintette Kína belsejében. Teleki Sámuel expedícióját követve kereste fel Kelet-Afrikában a Kenya-hegységet, s megfordult Eenichel Sámuel és Bíró Lajos új-guineai gyűjtőhelyein. A hajdani magyar misszionáriusok tevékenységének helyszínein, Amazóniában, majd Benyovszky Móric munkásságának szigetén, Madagaszkáron is kutatott, így merült fel a kérdés, mi lett e jeles személyek gyűjteményeivel, útinaplóival, jegyzeteivel, térképeivel, tudománytörténeti emlékeivel. Néhány kiemelkedő utazó hagyatéka megmaradt más közgyűjteményekben, de számos tárgy, irat családi leszármazottaknál volt, és felkutatásuk temérdek energiát követelt. Sok értéknek nem volt igazi gazdája. Az emléktárgyak közül rengeteg elkallódott, vagy a háborúkban és a forradalmakban megsemmisült. Nem volt intézmény, amely felkutatta, összegyűjtötte és megóvta volna a még létező, de elfeledett muzeális értékeket... Ezt a hiányt és feladatot ismerte fel Balázs Dénes, s esztendőkön keresztül minden ellenszolgáltatás nélkül küzdött azért, hogy megvalósuljon az az intézmény, mely méltó gazdaként óvja meg a jövő számára a geográfia egyetemes jelentőségű értékeit. Nagyon nehéz, göröngyös úton indult el. Számos csalódás és kudarc kísérte az első lépéseket, de az éveken át tartó céltudatos munka meghozta az eredményt. Érd, itt a főváros árnyékában, elmaradott falusiasnak kinéző településként, de évről évre nagy számmal gyarapodó lakosságával, mindössze két kulturális intézménnyel: művelődési házzal és könyvtárral rendelkezett akkoriban. A városi rangra emeléshez hozzátartozott volna a kulturális intézmények fejlesztése, s ezt a szükségszerűséget ismerte fel Balázs Dénes. Az ugyancsak Pest megyében található tizenötezer lakosú Szentendtén tucatnyi közgyűjtemény, kiállítóhely várta a látogatókat, míg a csaknem háromszor nagyobb lélekszámú Érden egyetlenegy sem volt. Balázs Dénes 1978. december 19-én írásbeli javaslatot tett Érd nagyközség tanácsának és a hazafias népfront helyi szervezetének egy múzeum megalapítására. Felvetette, hogy itt lehetne elhelyezni a magyar földrajzi utazók és általában a geográfia tudománytörténeti értékeit. Felajánlotta, hogy a létesítendő múzeumnak ajándékozza az öt kontinensen gyűjtött néprajzi anyagát és anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalta a múzeum szervezését, a kiállítás megrendezését. Az érdligeti kaszinó mögötti parkban lakatlanul, üresen állt egy szép egyeme-