Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Poligámia a tengerparton

mognak a vízhez, a napvilágra került zöld moszatokat falatozzák, de rendszerint le is buknak értük a víz alá. Gyorsan és kecsesen úsznak. Lábukat a törzsükhöz szorítják, és hosszú, karcsú farkuk kígyózó mozgásával lendítik előre testüket. Hamar megszedik magukat zöld növényekkel, aztán uzsgyi! - igyekeznek vissza a kellemes meleg parti kövekre - szundítani.

Úgy tűnik, hogy ezek a „tengeri” jelzővel illetett állatok nagyon is idegenkednek, sőt mondhatnám irtóznak a víztől. Ennek az ösztönös félelemnek reális okai vannak. A tengeri gyíknak a szárazföldön nemigen van ellensége. Az állat húsa bűzös, így az ember számára sem volt kelendő, még az elvadult kutyák is ritkán fanyalodnak rá.

A tenger azonban annál több veszélyt rejt számukra, mindenekelőtt a cápák és más ragadozó halak. Nem egy megcsonkított, farka vesztett gyíkkal találkoztam; nyilván tengeri ragadozók tépázták meg őket. A hosszú farok elvesztése nem végzetes tragédia, inkább szépséghiba, mert az utána kinövő többé-kevésbé elkorcsosult. (A gyíkoknál általában gyakori jelenség, hogy veszély esetén — ha másként nem szabadulhatnak szorult helyzetükből — akár „önként” megválnak farkuktól. A galápagosi tengeri gyíkok farka, amely a vízi élet nélkülözhetetlen kelléke, erősebben kapcsolódik a törzshöz. Ezért is lehet a farkánál fogva - körbe lóbálni.)

A tengeri gyíkok tengertől való ösztönös félelme abban is megnyilvánul, hogy a dagály idején, vagy amikor erős a hullámverés, teljesen elnéptelenednek a part menti lávarögök. Darwin sohasem tapasztalta, hogy a tengeri gyíkok 10 yardnál messzebbre eltávolodnának a parttól. Jómagam viszont megfigyeltem Santa Cruz déli partjain, hogy szeles, viharos napokon 20-30 méternél is beljebb húzódnak a morajló tengertől. Szárazföldi búvóhelyeikre valóságos kis ösvényeket tápodnak ki a sűrű parti bozót alján.

Tény, hogy a tengeri gyík lusta, kényelmes állat. Ha azonban megijesztik, nagyon gyors is tud lenni. Egy nőstényt

78