Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)

Darwin és az elefántlábúak

napi látványt nyújtanak ezek a szarupáncélban gördülő kolosszusok. Az egyedüli olyan gerinces állatok, amelyek saját testükből növesztik ki a „várukat”, ahova behúzódva védelmet találnak ellenségeik elől. Számukra a természet családi örökségként már megszületés előtt a tojásban biztosítja a holtig szolgáló összkomfortos lakást; hát nem nagyszerű dolog ez?

Mindamellett ne irigykedjünk az eleféntteknősökre! Halódó aggastyánok ők már a természet egyre megújuló világában. Elő reliktumok, ősvilági hagyatékok, amelyek a termeszét véletlen szeszélye folytán túlélték a törvényszerű pusztulást.

Az óriásteknősök geológiai őstörténetét csak töredékekben ismerjük. Annyit tudunk róluk, hogy felvirágzásuk a harmadidőszakra esik. A szárazföldi óriásteknős legrégebbi ősmaradványai az eocén kor elejéről származnak, tehát mintegy ötvenmillió év előtti időből. A későbbi korok üledékeiből sokfelé előkerültek a megkövesedett teknősmaradványok; közöttük a legismertebbek az észak-amerikai Nebraska és Wyoming államokból származó leletek, továbbá a Németországban, Franciaországban, Máltán, Libanonban, az indiai Siwalik-hegységben, valamint Brazíliában talált kövületek. Ezekből úgy tűnik, hogy tíz-húszmillió évvel ezelőtt Földünk csaknem minden részén nagy tömegben éltek óriásteknősök.

Amikor az első ember megjelent a történelem színpadán, az óriásteknősök már hiányoztak a kontinensek állatvilágából. Minden bizonnyal az elszaporodó ragadozók pusztították ki őket; az értelmesebb, támadó viselkedésű emlősök győzedelmeskedtek a nehézkes, csak passzív védekezésre képes páncélos hüllők ellen. Csupán két elkülönült óceáni szigetcsoport nyújtott menedéket az üldözött teknősöknek; oda a ragadozók nem tudták követni őket. Ilyen utolsó menedékhelynek bizonyultak a Csendes-óceánban a Galápagos-, az Indiai-óceánban pedig a Madagaszkárt környező szigetek.

39