Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Repülőstoppal az ősvilágba
fogyatkozott a XX. század elejére, hogy a kihalás veszélye fenyegette őket. Baltra volt az utolsó menedékük, ahol még nagyobb számban éltek, míg be nem következett a tragédia. A második világháború alatt a japánok csendes-óceáni térhódítása arra kényszerítette az amerikaikat, hogy légi védőgyűrűt vonjanak a Panama-csatorna köré. Az egyik repülőterüket az ecuadori kormánytól „kölcsönkért” Dél- Seymour szigetén, Baltrán építették fel, ahol több ezer főnyi katonaság állomásozott. A letarolt földről menekülő varacskosfejűeket az amerikai katonák csak úgy szórakozásból az utolsó szálig lepuffantgatták. Talán nem is tudtak róla, hogy ez az állatfaj az egész világon csak a Galápagos-szigeteken él. A háború után a támaszpont elvesztette létjogosultságát. A hadifelszerelést elszállították, a repülőtér betonpályáit az ecuadori légierő örökölte. Az itt hagyott roncsok, a rozsdásodó üres konzervdobozok halmai közt most egerek és patkányok futkosnak. Döbbenetes, lehangoló az első kép, amely a természet „elvarázsolt paradicsomába” érkezőt Baltra szigetén fogadja... Időközben repülős útitársaim — többségükben éltesebb amerikai hölgyek és urak - beszálltak a „Lina A” luxushajóba, gondosan bezárták maguk mögött az ajtót, nehogy beszökjön utánuk a trópusi hőség. Csak az ablakon át láttam, hogy nagy élvezettel isszák a jégkockákkal hűtött Coca-Colát. Jómagam megrakott hátizsákom társaságában tanácstalanul tébláboltam a parton, s törölgettem magamról a verejtéket. Mihez is kezdjek ebben az elátkozott paradicsomban egyedül? Még odahaza tudomásomra jutott, hogy néhány évvel ezelőtt biológiai kutatóállomás létesült Santa Cruz szigetén, az Academia-öbölben. Ott bizonyára befogadnak egy hívatlan geográfus zarándokot is. A nagy kérdés: hogyan jutok el oda? 24
