Balázs Dénes: Galápagos, az elefántlábúak szigetei (Érd, 1994)
Kalandos búcsú
zi. Több órás lesben állás után elkaptam a parancsnokot. Sokáig nézegette, lapozgatta a számára értelmetlen útlevelemet, majd csak annyit mondott: oké! Az indulás elhúzódott, mert nemcsak én kéredzkedtem fel az ecuadori hadihajóra, hanem a - „Donvale” is. Alvarez Washington, a tulajdonos szerette volna hajóját Guayaquilbe vontatni, de ehhez már „magasabb” parancsnokság engedélye kellett. Végre az is megszületett, azzal a feltétellel, hogy a tulajdonos fizet ezer dollárt. Egy kis mellékes bevétel jól jön a haditengerészetnek! ...A „Calicuchima” acélteste méltóságteljesen szelte a hullámokat. Meg se kottyant neki, hogy kölöncként húzta maga után a megrokkant fabárkát - danolászó legénységével és mekegő kecskéivel. San Cristóbal szigetének szürke salakkúpjai lassan elvesztek a horizont ködében. Szeretett professzorom, Dudich Endre szavai jutottak eszembe: „van még sártekénknek egy kis foltja, ahol az állatok nem félnek tőlünk, mert még nem ismertek meg minket... Miért kellett ezt a helyet a világ végének nevezni? Inkább a Capri-szigeti Villa Solitaria felirata illik rá: Beata solitudo - sola beatitudo.” Boldog magányosság - magányos boldogság! Hol van ez már Galápagoson? Hatvan évvel e gondolatok megjelenése után a szigetvilág növény- és állatvilága élethalálharcát vívja, s „az egymásra acsarkodó emberek” Galápagosra is betették lábukat. Beata solitudo, sola beatitudo - már csak nosztalgikus emlék az elvarázsolt szigeteken... 140
