Balázs Dénes: A csepegő kövek igézetében (Érd, 1994)
Remények és keservek
két. Amikor a fehér vasalt nadrágos „elvtársak” megpillantották csupasár lényünket, egyből elment a kedvük a lemászástól. Rövid helyzetjelentésünk után sietve távoztak. Végre szóhoz juthatott a piros kis kalapács. Az operáció sikerült, csak a páciens meghalt - így jellemezhetném az eredményt. Az útban álló követ sikerült szétverni, de a bekövetkezett omlás teljesen eltorlaszolta a felső kerülő járatot. Újabb ponton kísérleteztünk: a Zoli-terem alján, a Rókalyukban. Ez a kis üreg mérete miatt kapta nevét, csak egy róka férhetett el benne. És még valaki! Kutatócsoportunk termetre legkisebb és legrugalmasabb tagja, Stefanik Gyuszi. Az ő mondása volt, hogy „egy jó barlangász öt percig a levegőben is megáll”. Ezt most nem kellett bebizonyítania, mert a hely olyan szűk, hogy akár egy óráig is megállhatott a levegőben - a kiálló sziklavégeken fennakadt ruhájában lógva. A Róka-lyuk nagyon biztatónak látszott, egy szálkőnek tűnő sziklafal mentén 6-8 méter mélységig lenyúlt. A felső részén sikerült egy kb. egy négyzetméter alapterületű helyet kitakarítani a kövektől, Lajos pedig az esetleges omlás elhárítására biztos ácsolatot emelt föléje. Ismét reménykedni kezdtünk. A Róka-lyukon át a huzat erőteljesen lobogtatta lámpáink lángját. Közeledünk a barlanghoz! Augusztus 27. Ma nem volt vita, hogy ki legyen a vájár. A nagy riválisok, Zoli és Kali hosszú lábaikkal nem fértek volna el a Rókalyukban, még én is nagyon nehezen. így Stefanik Gyuszi vájárságát senki nem orozhatta el. Gyuszi egymásután szedte fel lábai alól a szépen mosott, éles köveket, mi pedig felfalaztuk a Zoli-teremben. Jó két métert mélyítette már maga alatt a lyukat Gyuszi, amikor 64
